Örménylány

Amikor a kilátóban odajött hozzám, hogy készítsek róla egy képet, épp nagyon el voltam merülve a gondolataimban. Egész héten ez volt az első nap, hogy nem ömlött az eső, így a délutáni Grieg-akadémiás komolyzenekoncert után rögtön feljöttem a belváros kéznél levő kilátójába. Amolyan életértelme-meditálós magányos szabadtéri sétának szántam ezt az időt, de egyáltalán nem bánom, hogy másképp alakult.

A kettő, illetve újrakezdés után négy fotó elkészültével rákérdezek, honnan jött, bár nejlonszatyros turistának tűnt, és a nejlonszatyros turistáktól mindig összefacsarodik a szivem (bár most nálam is van egy, mert az aktuál rendezvényünk plakátjait cipelem magammal). Örményországból, mondja, és olyan nagyon, összetéveszthetetlenül érzem a szavai mögül a szomorúság, magány, másravágyás, de legfőképpen az egyedüllét belső hangjait. Még négy-öt napig marad itt, és egy kicsit sem akar visszamenni Jerevánba. Megosztom vele saját örmény érintettségeimet, aztán elindulunk, mert mostanában már hamar sötétedik. Sétálunk, elviszem a tavakhoz, ahol még sosem volt, mióta itt van, és fotózom tovább, mert mondja, hogy nem készült sok kép róla, amióta itt van (csak egy hónapja jött). És egyrészt kell a „bizonyíték”, hogy tényleg itt volt, másrészt látszik, hogy őrült elszántsággal akar valamit hazavinni mindebből, ami itt van, hogy legszívesebben a bőre alá is fényképeket szuszakolna, és a sejtjei legmélyebb rétegébe írná be, amit itt kapott. Biológus. Azt mondja, nehezen van az angollal, alig volt bátorsága idejönni, és később valahogy megkérdezem, vallásos-e, mire azt mondja, hogy biológusként csak olyanokban tud hinni, amit látott, szagolt, hallott, érintett. Ránk sötétedik, és fotózom őt, még, még, még. A képeken döbbenetmód látszik, hogy hogyan alakul közöttünk a kapcsolat (ebben egyébként is nagyon hiszek, hogy a fényeken kívül a fotós és az alany közötti kapcsolat tud legszebben rajzolni). Ujjongóan boldog és hálálkodik, hogy együtt sétálunk, mert egyedül unalmas, nincs kivel megosztani. Legutóbb, azt hiszem, Jerseyben hallottam ezt a lengyel au-pair barátnőmtől, akit ugyanez a kozmikus elvágyódás lengett körül. Szép ez a szó: share. Együtt sétálva ezzel a szomorkás búcsúhangulattal, valahogy egyre nő bennem a vágy, hogy hozzájáruljak a szép búcsúzásához. Mert érzem, hogy megérdemli.

Amikor elbúcsúzunk, megöleljük egymást, én megígérem (magamnak), hogy hamarosan elutazom Örményországba, mert érzem belülről, hogy ez kell. Ő meg megígérni, hogy várni fog.

És juteszembe, nekem hamarosan itt a felezőbuli. Éljek jól az idővel…