Folytatása következik

mármint a kiakadós és szorongós bejegyzésnek.

Amely történetnek nagyon sok tanulsága van. Egyrészt egy ideje már figyelgetem, hogy hogyan működnek azok a blogok, amelyek sok interaktivitást tudhatnak maguknak, hogyan generálnak párbeszédet, értékes véleménycserét az olvasók között (nem a nyáladzó, gyenge vitakultúrájú tömegekre gondolok, hanem azokra a helyekre, ahol nyitott és igényes kommentelés folyik). Érdekes módon ezek legerősebben a pszichodrámában sharing néven ismert jelenségre alapoznak, mely szerint azzal, hogy kimondanak, megneveznek, nyilvánosságra hoznak, megmutatnak egy élményvilágot, amely ismerős mások számára is, ez által utat nyitnak arra, hogy akik szintén átéltek már hasonlót, merjenek beszélni róla. Ez két dolog miatt jó: egyrészt, mert aki felvállalja a saját történetét, az rengeteg együttérző támogatást kap másoktól, akik reagálnak rá. Másrészt pedig, akik nem mertek korábban beszélni róla vagy nem tudták megnevezni az érzést, azok kapnak egy bátorítást és mintát. Ezt a folyamatot mindkét oldalról nagyon értékesnek tartom.

Nade, hogy visszakanyarodjak a korábbi bejegyzésem sorsára: bár itt ez nem volt nyomon követhető, de nagyon érdekes folyamatokat indított el: beszélgetéseket, levelezéseket, felismeréseket. Okozott konfliktust is és megkönnyebbülést is (amióta kimondtam, enyhül a szorongás, ahogy ez lenni szokott), nagyon jól összekapcsolt másokkal és kaptam jónéhány megerősítést meg gondolkodnivalót is.

Hogy konkrétabban szóljak, a következők jöttek az elmúlt egy hét alatt:

• két hazatéréstörténet (Brüsszel és Szilícium-völgy) a Gondviselésre való ráhagyatkozással és a demokrácia iránti türelemre intéssel kombinálva
• egy óva intés a szociológusoktól elvárható szofisztikált, gondolkodás-alapú fogalmazásra, és egy ebből kialakuló nem konfliktusmentes levélváltás
• egy eddig nem ismert Bornai Tibor dal, ami kicsit erről is szól
• két ösztöndíjastárs együttérző sóhaja, rövidebb beszélgetésekkel arról, hogy ki-ki hogy éli meg ugyanezt
• egy ittmaradásra ösztökélő kvázi-állásajánlat
• egy mindent elsöprő szerelmi vallomás
• és egy szépséges külföldön-élő történet arról, hogy hogyan is íródott belénk az otthonérzés a föld szagával és az évszakokkal együtt.

Mindenkinek hálás vagyok ezekért, akikkel tudtam beszélgetni, és örülök, hogy felvállaltam.

Nem mondom, hogy ezzel a téma lezárva, de a bizalomhoz jónéhány lépéssel közelebb kerültem. Bármi legyen is.

Alig hitted, hogy egyszer ez is eljöhet még

Sijlével, az alapítóval sokat beszélgetünk arról, hogy sürgősen és fontosan, azonnal és halaszthatatlanul, a saját éltminőségének az egészséges zónába való visszaterelése, és a HUB fenntarthatósága végett szüksége van maga mellé valakire, akiben megbízik, aki átlátja a stratégiai kérdéseket és magas szinten el tud köteleződni, tulajdonosi szemlélettel nézni a házra, a jövőre meg az egész küldetésre. Akivel épp beszélgetésben vannak erről, azzal kapcsolatban egyre több elbizonytalanító tényező derül ki. Más jelölt pillanatnyilag nincs.

és akkor.

2013. november 22-én, pénteken, 13:07-kor (pontosan egy hónappal és néhány órával a hazaindulásom előtt), elhangzik a következő mondat:

- You know, Kriszta, people like you and me don’t grow on the trees. I want you! Move to Bergen!

(tudod, Kriszta, az olyan emberek, mint te meg én, nem teremnek akárhol. Veled akarok dolgozni, költözz Bergenbe!)

Nem is emlékszem pontosan, mit éreztem, talán természetességet. Ismét ellenőriztem az odabent élő, hazahúzó erőket, elmondtam neki, hogy egyáltalán nem ő az első, aki ezt mondja nekem, és én is nagyon szeretném, de miből élnék meg az itteni nagy világmegváltás mellett?

Erre válaszul biztosít róla, hogy van rá pénz. Megtalálná.

Aztán véget ér a szünet, és visszamegyünk Benjaminhoz meg a többiekhez, az emberierőforrás-helyzet általánosságáról értekezni.

Hát itt tartunk.

Process

„There is a guy from the Kaos Pilots and wants to make a process for us next week” – mondta. Ebből csak két dolgot nem értettem: hogy kik a káoszpilóták és mit értünk folyamat alatt. Aztán kiderült, hogy a Kaos Pilots egy nemformális felsőoktatási intézmény, ahol ilyen-olyan folyamatfacilitátorokat, trénereket, szervezetfejlesztőket és hasonló lényeket képeznek AppreciativeInquiry szemléletben, akiknek van néhány tipikus stílusjegye, például hogy képesek úgy befejezni egy e-mailt, hogy „I wish you a wonderful Thursday”. Mondaná erre a szarkasztikus énem, hogy mi a jóég lehet csodálatos egy csütörtökben, ha nem tudnám, hogy igenis, nagyon sok minden lehet csodálatos.

Tehát egy szervezetfejlesztési alkalomnak nézünk elébe. Aminek egyébként is nagyon örültem volna, hiszen különös lehetőség, hogy beletekinthetek egy norvég szervezeti kultúrájú csoportmunkába, de amióta rájöttem, hogy tulajdonképpen az én itteni szerepem egy folyamatosan elérhető vezetői konzultánssá nőtte ki magát az alapító számára, és velem beszéli meg a dilemmáit meg a stratégiai kérdéseket, azóta még inkább üdvözlöm az ilyen alkalmakat. Mindemellé még azt is feladatul kaptam, hogy segítsek Benjaminnak a felkészülésben, egyrészt mert neki ez lesz a facilitátori vizsgája, másrészt pedig mert káoszpilóta mivoltából következően fennáll a veszélye annak, hogy csodálatos és gyönyörű álmodozásban lesz majd részünk azon a napon, de a realitásokat és a kézzel fogható megoldásokat meg sem fogjuk közelíteni. Konzultáltunk is, több alkalommal, ennek kapcsán meg kell említenem, hogy az izlandi Tanja mellett ő lett a második ember ittlétem alatt, aki interjút készített velem és nagyon eltalált egy-két kérdéssel, amit külön köszönök (erről később). Élveztem a vele való munkát, mert nagyon figyelmes, valóban appreciative (bocs, erre nincs jó magyar szó), nyitott és befogadó.

Aztán eljövel a nap, lezajlék a folyamat és veszíté el a mi Benjaminunk a fonalat körülbelül a találkozó kétharmadánál. Ami most nem baj, egyrészt mert eléggé intelligens, kicsi és autonóm csoport voltunk, úgyhogy tudtuk úgy alakítani a saját munkánkat, hogy a lehető leghasznosabb legyen. Addig ő fényképezett. Másrészt azért sem baj, mert ez neki a vizsgamunkája, és sokat fog tanulni belőle, és pontosan ott tart az egész folyamatfacilitálással, ahol ennyi idősen, ennyi tapasztalattal tartania lehet. És erre olyan jó volt egy tükröt látni, kezdő önmagamat, aki egymás után felsorakoztatott módszerekre és gyakorlatokra tudja csak jól felépíteni a nap menetét, és amikor valami nem várt helyzet áll fel a csoportban, akkor is egy újabb módszert próbál alkalmazni. Akinek a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a kontrollt a folyamat felett, és ha ez megtörténik, csak nagyon nehezen tud a csoport iránti bizalmára hagyatkozni. Aki nagyon küzd azzal, hogy megtalálja a megfelelő kérdéseket a feldolgozókörök második szintjén (tudjátok, amikor ül a csoport a témák szerint rendezett post-itek fölött és az istennek se látod meg, hogy hol lehet itt a nagy, mindeneket átfordító összefüggés, aztán lövöldözöl néhány kérdést, rendszerint mellé, aztán ők nem értik és beáll a legkevésbé sem kreatív csönd).

Arról, hogy milyen a norvég csoportmunka-kultúra, csak óvatosan mernék ez után az öt másik emberrel eltöltött fél nap után nyilatkozni. Tapasztaltam egy sokkal erősebb analitikus gondolkodást, és egy erősebb keretezettségre való igényt, mint az otthoni csoportokban. Egy kicsivel nagyobb jólneveltséget, erősebb mintakövetést és azt a mindenek felett (alatt? mögött?) álló egalitariánus attitűdöt, ami a norvég társadalom egyik legerősebb jellemzője (és amiről nem tudom már megállapítani, hogy valóban jelen volt-e vagy csak amióta ezt egy nemrégen készített, társadalmi perspektívákról szóló interjú beültette a fejembe, már mindenhova odalátom). 

Mindenesetre született néhány használható ötlet, és ahogy ez odahaza is lenni szokott, elmondhatjuk, hogy csak akkor volt értelme a napnak, ha le fogunk tudni ülni hamarosan és folytatni néhány lépéssel a konkrétumok felé.

Élő Könyvtár

Egy ideje már kacérkodom a gondolattal, hogy megírom, milyen nem-vezetőnek lenni itt.
Hogy mennyi új felismeréssel és időnként mennyi fogösszeszorítással bír járni,
és hogy ez mennyit tanít önmagamról.

De ez a bejegyzés még nem erről fog szólni.
Hanem arról, hogy tegnap este megvolt a nagy debüt, az est az (eddig csak) általam ismert és hozott módszertannal, az élő könyvtárral.

És csodamód, ahogy ez mindig lenni szokott, nagy és szép, mély és megerősítő emberi találkozásokat eredményezett. Őszinteséggel, nyitottsággal, a másikra való kíváncsisággal fűszerezve.

Szeretem, ahogy az emberek szeretik ezt a nagyon egyszerű, mégis nagyon kreatív módszertant. Ahogy belemélyednek, aztán meghatódnak önnön nyitottságukon és megérintődöttségükön.

És ez most igazán az önző rész, de jó érzés volt újra "színpadon" lenni, és észrevenni, hogy hopp, folyékonyan beszélek szakmaiangolul végre, és aztán kapni a magabiztosságra pozitív visszajelzést.

Szóval, a megérkezett első hó mellett ez a hét híre.
Fotók hamarosan.

Fényév távolság

Prológus: Ezt a bejegyzést azért írom, hátha valaki a jelenlegi, vagy mindenkori külföldi ösztöndíjasok közül megélte már ezt a lelkiállapotot és tud valami okosat/megnyugtatót/együttérzőt/előrevivőt mondani.

Öt hét múlva haza fogok menni. És – bár még azt válaszolom a hogyvagy-kérdésre, hogy nagyon jól, kicsattanóan, kiválóan és fantasztikusan – a háttérben egészen alattomosan átjár annak a szorongása, hogy utána mi lesz.

Írom a záróbeszámolót arról, hogy mit és hogyan lehet az itteni tapasztalataimból majd otthon adaptálni. Közben írom azokat a pályázatokat is, amelyek majd a hazatérésem utáni életben munkát fognak hozni, meg pénzt, meg világmegváltást. Az itteni inspiráló környezetnek és a mentális kipihentségnek hála jobbnál jobb ötleteim vannak a vállalkozásalapításra.

Közben néha olvasok híreket, beszélek a szüleimmel, meg az otthoni kollégáimmal. És mindezekből nagyon hamar és nagyon gyakran kiderül, hogy otthon a helyzet rossz, és egyre kilátástalanabb. Magyarországon a diktatúra-közeli állapotok miatt, Szlovákiában meg a kisebbségi jogok megállíthatatlan nyirbálása miatt. Se hit, se pénz, se fizetőképes kereslet nincs egyik országban sem.

Az egyik itteni, de persze hogy nem norvég barátom egy nagyon váratlan, intim hangvételű beszélgetésben őszinte szívvel felsóhajt, hogy ide kéne költöznöm állandóra. Először mondom neki, hogy igen, tudom, igaza van, meg hogy a tulajdon apám is ezt mondogatja heti rendszerességgel, aztán leellenőrzöm magamban odabent, hogy még mindig él a javíthatatlan lokálpatriotizmusom, mely szerint valószínűsíthető, hogy a legboldogabb azon a helyen tudok lenni, ahol születtem, vagy hát annak a jól belátható környékén. És hogy az alap hozzáállásom az, hogyha valami nem tetszik, akkor átalakítjuk, és nem pedig elszaladunk. De lehet, hogy nincs igazam (evolúciósan) és a modellprojekt-tervek helyett inkább evakuációs terveket kéne készíteni, hiszen az állatvilág bizonyos fajaiban is megvan az ösztön, hogy olyan területekre vándorol, ahol jobb életkörülményeket talál, talán az emberi életösztön is ezt kívánja, csak a nemzeti mártírkodás tart vissza, amire egyáltalán nem éri meg hallgatni?

Most érzem először, hogy a kontraszt akkora a jelenlegi életterem és a közeljövőm élettere között, hogy hatalmas szorongással párosul a missziós tudat, és egyelőre nem találom, hogy ennek az energiáját hogyan tudnám az elrugaszkodáshoz szükséges lendületté transzformálni.

Aki tudja, kérem, segítsen!

 

Izland személyes 2.

Fejben tartottam eddig is, hogy tartozom ezzel a bejegyzéssel (legfőképpen magamnak), de így, hogy a héten többször is beszéltem újdonsült izlandi barátaimmal, különösen is aktualitást kap, hogy végre megírjam mindazt, amit még Izland hozott személyes szempontból.

Kriszta, az online megismert ösztöndíjas-társból lett hétvégi vendéglátóm mesélte, hogy mielőtt az izlandi ösztöníjas csapat tagjai kiutaztak volna, találkoztak a tiszteletbeli nagykövettel, aki sok minden hasznos dolgot elmesélt, de a legtitokzatosabb az volt a mondanivalói közül, hogy készüljenek fel rá: sokat, és mélyen fognak aludni. Nem indokolta különösebben, de utólag nézve nem is volt rá szükség, mert egyszerűen csak igaza lett. Ezt én is megtapasztaltam, máshogy, mélyebben alszik ott az ember. Magamban mindezt az északi pólus közelségével magyaráztam, nélkülözve minden tudományos igényességet, s azzal, hogy azon a hosszúsági körön biztosan egy kicsit máshogy hatnak a mágneses erők. És mindezt azért mesélem el ilyen nagyon hosszan, mert az az érzésem, hogy – ugyanennek a földrajzi ténynek következtében – az emberi találkozások során végbemenő „mágneses erők” is felerősödnek itt valahogy.

Tanja a szakmai vendéglátóm, amolyan időtlen lélek, pillekönnyű-csupamosoly hippilány. Egy külvárosi, betiltott rádióállomásból lett vendégházat működtetnek a párjával, amely a Reykjavík Peace Center nevet viseli, és amely egyrészt szintén teljesen időtlen, másrészt nevének megfelelően teljesen Peace. Nem lettem volna egy kicsit sem meglepődve, hogyha a hostel stílusú konyhában John Lennonnal találkoztam volna, vagy a hálószoba hetvenes-évek bútorainak valamelyik fiókjában a szappan és zuhanyzósapka helyett egy adag marihuánát találtam volna. Találkozásunk szakmailag lelkesítő, emberileg a lehető legtermészetesebb (mintha már sokadszor járnék náluk), lelkileg pedig hordoz valami titokzatosságot, a hosszú táv ígéretét és a sorsszerűség összetéveszthetetlen ízét. Csendes társa, Aron, aki olyan, mintha csak a lélek jönne-menne (időnként gitározik, máskor zenét szerkeszt laptopon, aztán kiderül róla, hogy masszázsterapeuta), az a típus, aki ritkán szól, de akkor átformálja egy mondattal a világot. Az egyik szakmai workshopunk közepén például, áthalad a termen, odaszól hozzá valaki, majd leül, eltereli a beszélgetést és minden szándék nélkül összefoglalja az elmúlt fél évem mentálhigiénés dilemmáira a választ, mintha a szavait maga az Isten küldené. Aztán, ahogy jött, a beszélgetés különösebb háborítása nélkül, leheletfinom könnyűséggel távozik.

Jó volt velük lenni, visszavágyós.

A hétvégén pedig Kriszta volt a vendéglátóm, aki nemcsak, hogy befogadott az ottani otthonába, hanem összeszervezte az üdvözlésemre a teljes izlandi magyar ösztöndíjas társaságot és tökéletes hazai-idegenvezetőként is megszépítette a napjaimat, a Westman szigetektől a híres reykjavíki bolhapiacig (kalandjaink leírása az ő tollából itt olvasható). Krisztával is otthonos volt. Minden nagyon otthonos. Együtt főzni, leülni egy bögre teával és megosztani egymással az életünk fontos meséit és lelkünk legnagyobb zúzódásait, blogsablonok között tévelyegni, hullámzó hajó fedélzetén kóvályogni, világítótoronnyal fényképezkedni, taxis szigetnézésre alkudozni, por alakban málló vulkánra felmászni, fagyos szélben, kötéllel. Utóbbi annyira szürreális élmény volt, hogy még most is röhögnöm kell, ha belegondolok. De megcsináltuk. Többé-kevésbé. És elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Az ilyen találkozásokat szeretem nagyon, amikor bátrak vagyunk egymást meglátni és magunkat megmutatni, hiszen az első másodpercben látjuk, hogy van itt, a sorsban, valami közös.

 

A helyzet az, hogy ezek után, a természeti látványosságok méltatásától eltekintenék. Beszéljenek helyettem a képek (az album folyamatos bővítés alatt, amint utol bírom érni magam).

Izland egy kicsi darabot magánál tartott a szivemből.

fagyos. de otthonos.

Elsőre nem is jutott eszembe, hogy honnan vésődött be a génállományba az igazság, mely szerint "a hétfő a leghidegebb munkahelyi nap (mert egész hétvégén nem működött a fűtés)", amikor tegnap reggel ösztönösen a legeslegmelegebb elérhető pulcsi után kutakodtam az 5 négyzetméteres szobámban.

 

Aztán rájöttem. A Küldőszervezet (szintén ösztönösen) már évek óta készített fel Életem Skandináv Ösztöndíjára a hosszú hónapokon át tartó, fűtés nélküli és működésképtelen kazánok tövében átvészelt telekkel, amikor az egyébként friss és üde, egészségtől és libidótól kicsattanó koleginákkal, megbeszélés nélkül, vicces cuccokba burkolt forróvizes palackokat adtunk egymásnak karácsonyi ajándékba.

 

Aztán az is eszembe jutott, amikor a drága Ágnes, szintén kolléganő, azt kérdezte ideérkezésem után néhány héttel nappal, hogy "és sokat kell fáznod, Kriszta?" Hogy azt kellett volna mondanom, hogy MÉG nem.

 

Mert azóta az igazi hideg is megérkezett.

 

Vasárnap fölmentem a Stoltzekleivenre, amit röviden úgy jellemeznék, mint az itteni túrázók kedves extrémsport-helyszínét (800 lépcső, 315 m szint, 1 km hossz, amelyen a férfi rekorderek 8 perc, a nők meg alig több, mint 10 perc alatt szaladnak föl. Az átlagos női idő 20 és 30 perc között mozog, az enyémet nem mondom el, saját mércével mérve közepes: elég gyors a néhány alkalommal elért hányinger-határhoz és elég lassú ahhoz, hogy még mindig úgy érezzem, hogy sorra suhannak el mellettem a fütyörésző hetven plusszos norvég bácsik).

Szeretem ezt az utat, mert mindig végig lehet vele élni ugyanazt: az első egyharmadban a nemhiszemel-érzést, aztán a küzdelmet azzal, hogy most már visszafelé nem érdemes fordulni (hiszen a magas lépcsők lefelé sokkal térd-gyilkosabbak, mint fölfelé), hogy lassan ismerem minden egyes pontját, aztán a felétől fölfelé azt a módosult tudatállapotot, hogy semmire sem emlékszem a legutóbbi alkalomból, majd pedig azt, hogy most már közel a vége, úgyhogy csak gyorsítani érdemes.

 

A gyönyörű és lányos világlegjobb túrabakancsom egyetlen rossz tulajdonsága, hogy csúszik. Ez alkalommal duplán csúszott, mert odafönt már fagyott, mire fölértem. A ragyogyó napsütésben szikrázó egyszerre zúzmarás és vadzöld mohák gyönyörűek. A pocsolyákon tükröződő vékony jégréteg meghatóan szép. A közelgő télre, karácsonyra, hazautazásra emlékeztet. Még jó, hogy a káprázatos városkép látványa visszahúz az itt-és-mostba.

 

 

 

 

 

Szóval a tél bekopogtatott. A deres mohák folytatásaként hétfő reggeli csúszós járda, egész napos munkahelyi fagyoskodás és kedd délelőtti pimasz jégeső érkezett.

Villanyszerelők

Ezt a bejegyzést családom élő és megboldogult villanyszerelő-férfitagjainak ajánlom.

 

Néhány hete tűntek fel először.

Egy magas, kifinomult, őszes-szakállas, elegáns férfi (komáromiaknak: Boráros Imrére emlékeztet leginkább), és néhány kölyök.

 

Előzetes bejelentés nélkül jöttek, létrával, szerelőcuccal, és hol csöndben, hol zajosan, kb. hetente egy-két nap erejéig, elfoglaltak maguknak valamenyi teret a házból.

A kezdetek kezdetén egy diszkrét körbevezetéssel indítottak (hát igen, különleges élmény lehet egy 350 éves faházban villanyt szerelni, mondtam bájosan a tanárnak én. Nem hatódott meg tőle).

Valami gyakorlat-szerűn vannak a srácok. Időnként magukra hagyja őket. És szerelnek a maguk pantomim-lassú, kamaszos, kedvetlen és unott, mégis ellenálhatatlanul gyönyörű stílusában.
A  szereposztás könnyen átlátható.

- Mindig legyen az egy csoportba jutó 5 srácból valaki, aki a létrán áll - hogyha bármikor megérkezne a Tanár (vagy más felnőtt), akkor lássék a munka látszata.

- Mindig legyen egy valaki, akinek kijár, hogy ül (felnőtt szemszögből nézve: fekszik) a legközelebb található ülőalkalmatosságban, és az okostelefonját bizgerálja. Miss Fészbúk nem maradhat egyedül.

- Mindig legyen egy valaki, aki nem veszi le a sapjákát. Az olyan kúl. Legtöbbször a szoborszépségű afro-srác az.

- Mindig legyen valaki, aki a csavarhúzó-szerszám-övtáskát viseli. Az olyan szexi.

 

Ma van az utolsó napjuk, úgy is néz ki a mai nap, mint egy színházi darabtemetés. Vicceskednek, fütyörésznek, elindítják a régi lemezjátszót, belehőbörögnek a mirkofonba, felfalják az egész heti diszkrét-norvég-szendvics-ebédnek való alapanyagot, bömböltetik az egyébként vicces zenéket játszó rádiót. Skandináv mércével mérve elszabadul korlát(ozhatat)lan zabolátlanság.

 

Csodálatos és imádnivaló kamaszkor.

Izland utóhatás 1

Izlandról még rengeteg mondanivalóm van, amelyek itt-ott hömpölyögnek, érnek, keresik az útjukat.
De addig is, íme az egyik legnagyobb engem ért hatás legkézzelfoghatóbb eredménye.
Tanja interjúja, amelyet az utolsó nap készített velem.
Gyönyörű találkozás volt a kettőnké, és ez a beszélgetés rengeteg új lendületet adott a saját útkeresésemben is. Hálás vagyok érte.

BejegyzésStartupwithpurpose által