Izland szakmai1 - Képrentvény!

EREDMÉNYHIRDETÉS!

örömmel zárom le az alábbi bejegyzésben zajlott rejtvényt. Köszönöm szépen mindenkinek, aki hozzászólt. A kommentek elképesztő nagy értéket képviselnek az önnön lelki tartalmait kirakó blogger számára, ezt jobb, ha minden olvasó tudja. 

Köszönöm a játékos kedveteket is, remélem, hogy lesz még ilyen alkalom. 

Két helyes megfejtés érkezett, az utolsó kettő! Akiknek ezúton is gratulálok :)

A sorsolást teljesen legális módon folytattuk le, egy majdnem-közjegyző jelenlétében, amelyet a győztes kilétével együtt az alábbi fotódokumentáció igazol (a kéz Cheryl keze, aki a győztest kihúzta):

A sorsolást tehát Molnár Ottó nyerte, 

nyereménye egy autentikus norvég dizájn rénszarvasos hőmérő. 

A helyes sorrend pedig a képek szerint az alábbi (katt a linkekre körülnézés céljából): 

1. Árdís Ármansdóttir (Izland), az Innovation Iceland munkatársa - ő volt az első izlandi, aki társadalmi vállalkozás témából írta a master-tézisét. Módszertanilag nagyon korrekt írás, szimpatikus megközelítéssel, ajánlom. Most társadalmi innovációs témákkal foglalkozik. 

2. Tanja Worlab-Ryan (eredetileg Dél-Afrika), a társadalmi vállalkozás-téma jelenlegi legaktívabb úttörője. A Social Enterprise Iceland és a Startup with Purpose működtetője, utóbbi blogot kimondottan ajánlom, igényes, szép és elgondolkodtató írások vannak ott. 

3. Bala Kamallakharan (eredetileg India), a Startup Iceland összehozója, befektető, vállalkozó, mentor, közösségszervező, tulajdonos, ügyvezető, blogger, hálózatépítő. Mozgalmár-esélyes és nagy szerephalmozó. A blogját neki is érdemes nézegetni, az unconference módszertan pedig a nagycsoportos módszerek új sztárjelöltje. 

4. Elizes Liaise (eredetileg Malajzia), a JCI Iceland tavalyi elnöke (évenkénti rotáció van náluk), ahol fiatalok aktív állapolgárságát igyekszenek előhívni. Ezen felül CSR témákban extra-elhivatott, és tekintve, hogy ez a téma Izlandon még teljesen úgy, valószínűleg ő lesz a téma egyik úttörője.

5. Amal Tamimi (eredetileg Palesztína), a Equality Center jelenlegi vezetője, ahol az Iznalndra érkező külföldiek és menekültek társadalmi integrációját igyekszenek segíteni. 33 évesen menekült 5 gyerekkel Palesztínából Izlandra, majd a takarítástól eljutott az egyetemi végzettségig, és ott sem állt meg, hanem ő lett az első nő Izlandon, aki bekerült a parlamentbe. Életrajzi regényét a napokban adják ki. 

Hátszóval ezekkel az "izlandiakkal" találkoztam. Részletesebben róluk hamarosan. 

Sokféleképpen, szántalan szűrőn át lehetne elmesélni mindazt, amivel a múlt héten találkoztam Izlandból.

Kezdjük talán azzal, hogy hányféle arcát mutatta nekem az ambivalenciák földje.
Mindezt rejtvény formájában.

Alább látható mindenki, akivel szakmai találkozóim során megismerkedtem. A képek alatt pedig felsorolom az egyes szereplők származási országát és ügyét, amivel foglalkozik.
A feladat: összerakni a sorrendet, ki kicsoda?

A helyes megfejtők között kisorsolunk egy személyre szabott ajándékot a HUB szomszédságában lévő vicces dizájnboltból.

Jöjjenek tehát a kedves arcok:

És a „névjegyek”:

• Malajzia, aktív állampolgárság, CSR
• India, startup-közösségek
• Dél-Afrika, társadalmi vállalkozások
• Izland, társadalmi innováció
• Palesztína, társadalmi integráció

A megfejtéseket kommentben várom jövő hétfőig. Sorsolás október 28-án este.

Vannak.

Volt egy időszak, amikor sok leveletet kaptam, ami úgy kezdődött, hogy "És hogy vagy, Kriszta, milyen Norvégia? A képeid szépek, igen, de tényleg milyen?" 

Mintha akár szándék nélkül is azt kérdeznék, hogy a szépre fotosoppolt fotók mögött hol, mikor, hogyan bújik már végre elő a zaftos valóság. Esetlegesen a magány, az elveszettség, a kisebbségi érzés, a tehetetlenség, és hasonlók. Mintha várnák, hogy mikor lesz már egy kicsit rossz. 

Hát ezt a bejegyzés azoknak szól, akik nem csak a napos oldalra kíváncsiak. Már régebb óta érik bennem, de most, a legutóbbi banki ügyintézésem megadta az utolsó inspirációt. 

Tehát, mielőtt még konkrétan kérdeznéd, 

VANNAK 

koldusok

hajléktalanok

kéregetők

utcai zenészek

alkoholisták

drogosok

az utcán. 

Vannak szegények

van diszkrimináció

van kellemetlenkedő ügyintéző, akinek látszik a bőrszínén, hogy hozhatta akár otthonról is az egyenlőtlen hatalmi helyzetekkel való visszaélés biztonságérzetét

és van az a bank, ami a fent felsorolt csoportok gyűjtőhelye. Mármint bolond-elhanyagolt alkoholisták és kellemetlenkedő ügyintézők egy helyen. Hogy hogy állhat ez össze, annak a statisztikai háttérváltozóit most nem áll módomban kifejteni, még hipotetikus szinten sem. Maximum az erősen szakrasztikus megjegyzés fér bele az érzésvilágba, hogy otthon-os.

Meg még talán annyi, hogy mindezek inkább a város hitelességéről szólnak, mintsem álságosságról, hiszen az lenne gyanús, ha túl steril lenne minden. Problémák vannak mindenütt, az élet senkinek sem tökéletes, és inkább legyen a társadalomnak ez a széle is látható, mint olyan kínosan steril minden, mint ahogy mondjuk Svájcban láthattuk. 

Örménylány

Amikor a kilátóban odajött hozzám, hogy készítsek róla egy képet, épp nagyon el voltam merülve a gondolataimban. Egész héten ez volt az első nap, hogy nem ömlött az eső, így a délutáni Grieg-akadémiás komolyzenekoncert után rögtön feljöttem a belváros kéznél levő kilátójába. Amolyan életértelme-meditálós magányos szabadtéri sétának szántam ezt az időt, de egyáltalán nem bánom, hogy másképp alakult.

A kettő, illetve újrakezdés után négy fotó elkészültével rákérdezek, honnan jött, bár nejlonszatyros turistának tűnt, és a nejlonszatyros turistáktól mindig összefacsarodik a szivem (bár most nálam is van egy, mert az aktuál rendezvényünk plakátjait cipelem magammal). Örményországból, mondja, és olyan nagyon, összetéveszthetetlenül érzem a szavai mögül a szomorúság, magány, másravágyás, de legfőképpen az egyedüllét belső hangjait. Még négy-öt napig marad itt, és egy kicsit sem akar visszamenni Jerevánba. Megosztom vele saját örmény érintettségeimet, aztán elindulunk, mert mostanában már hamar sötétedik. Sétálunk, elviszem a tavakhoz, ahol még sosem volt, mióta itt van, és fotózom tovább, mert mondja, hogy nem készült sok kép róla, amióta itt van (csak egy hónapja jött). És egyrészt kell a „bizonyíték”, hogy tényleg itt volt, másrészt látszik, hogy őrült elszántsággal akar valamit hazavinni mindebből, ami itt van, hogy legszívesebben a bőre alá is fényképeket szuszakolna, és a sejtjei legmélyebb rétegébe írná be, amit itt kapott. Biológus. Azt mondja, nehezen van az angollal, alig volt bátorsága idejönni, és később valahogy megkérdezem, vallásos-e, mire azt mondja, hogy biológusként csak olyanokban tud hinni, amit látott, szagolt, hallott, érintett. Ránk sötétedik, és fotózom őt, még, még, még. A képeken döbbenetmód látszik, hogy hogyan alakul közöttünk a kapcsolat (ebben egyébként is nagyon hiszek, hogy a fényeken kívül a fotós és az alany közötti kapcsolat tud legszebben rajzolni). Ujjongóan boldog és hálálkodik, hogy együtt sétálunk, mert egyedül unalmas, nincs kivel megosztani. Legutóbb, azt hiszem, Jerseyben hallottam ezt a lengyel au-pair barátnőmtől, akit ugyanez a kozmikus elvágyódás lengett körül. Szép ez a szó: share. Együtt sétálva ezzel a szomorkás búcsúhangulattal, valahogy egyre nő bennem a vágy, hogy hozzájáruljak a szép búcsúzásához. Mert érzem, hogy megérdemli.

Amikor elbúcsúzunk, megöleljük egymást, én megígérem (magamnak), hogy hamarosan elutazom Örményországba, mert érzem belülről, hogy ez kell. Ő meg megígérni, hogy várni fog.

És juteszembe, nekem hamarosan itt a felezőbuli. Éljek jól az idővel…

VéletlenMagyar

"A blogot továbbra is nyomjad, mert imádjuk" - nyilatkozta tegnap egyik kedves olvasóm.

Úgyhogy, addig is, amíg az Izland-játék (és az ehhez kapcsolódó hírzárlat) zajlik, és magam is rendezgetem az ottani élményeimet, következzék egy aprókedves színesség egy újabb véletlen magyar találkozásról.

Izlandról hazatérve, a reptéri buszon ücsörögve, először is az okozta a legnagyobb meglepetés, hogy

1. Bergenben vannak fák.

2. Gyönyörűek és színesek.

Nem mintha ezt eddig nem vettem volna észre, de az izlandi tájképből annyira hiányoztak ezek (mert ott csak a rengeteg vulkáni kőzet van meg egy-két kisebb bozót), hogy "hazatérve" egészen ujjongásig megtelített az egyébként jól ismert erdők látványa.

 

Le is szálltam a buszról kicsit hamarabb, hogy kóvályogjak egyet a kedvenc városközponti részeken, útba ejtve az egyik szupermarketet is (mert érthető módon nem volt otthon kaja).

Állok merengve, kicsit fáradtan a joghurtos hűtő előtt, mire hallom háturól, hogy "jó, így már elég lesz". Összetéveszthetetlen magyarsággal. Túlverekedtem a dulpa-kultúrsokkon, folytattam a vásárlást, mondván, hogy igen, Bergen, amúgy is tele van magyarokkal (legutóbb az étteremben a pincér is magyarul szolgált ki minket).

Tovább folytatva a vásárlást állom a szerelősrác tetőtől-talpig végignéző tekintetét (ezzel a jelenettel akár a balkánon is lehetnénk), majd kicsit később úgy alakul, hogy akkor kell épp kivennem a hűtőből valamit, amikor ő áll fent a létrán és fúr, a másik meg alul biztosítja. Kicsit várok, megpróbálom kinyitni az ajtót, látom, hogy beakad a létrába, erre ők sürgetetten igyekszenek arrébb menni.

Szólok, hogy nem gond, meg tudom várni.

Erre meglepődnek.

Áthelyezik a létrát.

Megköszönöm

Mondják, hogy szívesen.

Aztán egy akkora mosoly ragyogja be a létra tetejéről a teret, hogy a mellettünk lévő fagyasztott halak mind kiolvadnak.

Szeretem. Ezt szeretem. Amikor nem nyálaskodunk, nem udvariaskodunk, nem kérdezünk olyasmit, ami nem érdekel. Csak észrevesszük egymást, azon a nyelven kommunikálunk, ami a közös, és aztán folytatjuk tovább az ezzel megszépült napunkat.

Izland személyes 1.

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. Nem is szerepelt a kívánságlistámon soha, hiszen mindenki úgy tudja, hogy itt hideg van. Nos a hideg, csak az egyik fele. Forróság is van. Áramlik a föld alól, gőzölög a hegyből, morajlik a vulkán belsejében, és átjárja a szobát.

Az első ránézés a Reykjavík 101. Melankolikus, édesen reménytelen, egyszerre szenvtelen és forró, de mindenekfelett lassú világ. Az első élőben találkozás, hogy a föld tényleg gőzölög, az óceán itteni látványa semmi máshoz nem hasonlítható, hogy a város csúnyácska, a víz gyógyvíz-szagú, a távolságok nagyok.

Járva-kelve pár napot, találkozva emberekkel, megkóstolva a báránylevest és tudva, hogy a sörösüveget a bárban magadnak nyitod ki. Hallva mindenkitől, hogy az izlandiak zárkózottak (nem válaszolnak e-mailre, nem hívnak meg az otthonukba és nem igazán törődnek az olyan trendi témákkal, mint egészséges étkezés, helyi termék vagy társadalmi felelősségvállalás) és megtapasztalva, hogy a városban nem lehet elveszni, csak rossz buszra szállni, leginkább azt érzed, hogy tudnál élni itt. Hogy minden szippantással a levegőbe átjár, hogy olyan szomorúan szép itt minden, olyan lepukkant-de-élhető, kopár, de gyönyörű, hogy velük akarsz maradni, ezt a sorsot élnéd tovább, mert a mélyből azt érzed, hogy ez a tiéd is, és nem sok minden változna, csak kisebb lenne a világ még egy kicsivel. Ha itt folytatnád. Talán nem is hiányoznál onnan. Ha csak egy néhány évre. Nem örökre, nem menekülésből, nem sikersztori-gyártási célzattal. Hanem inkább csak ebből a megmagyarázhatatlan empátiából a nagy távolságok és a lassúság iránt.

 

 

 

Izland tanít várni. Éjszaka közepén a sarki fényt, idegen emberekkel (akiktől néhány óra bolyongás meg fagyoskodás után jajde lenne kedved megkérdezni, hogy hogy vannak az életükben a bizalommal). Gejzíreket körbeállva a kitörést (szédületesen komikus mellékízzel, ahogy körbenézve látod azt a rengeteg turistát, ahogy mindenféle kütyüikkel lesben állnak. Hogy elkapják a legjobb pillanatot.). Vulkán tövében a benzinkútnál a taxit. Kompot, buszt, repülőt. Az élet értelmét.

Mások a fények. Reggel tízkor végtelen hosszú az árnyék. Telítettebbek a színek és ridegebbek a szürkék. Az ételek sűrűek. A nők ír, a férfiak viking származásúak. Erős akarat, folyamatos harc a múlt. És naná, hogy ők fedezték fel elsőként Amerikát. Bálnát csak tudományos céllal ölünk – mondják, de ami a tudományos cél után megmarad, az megy az éttermekbe, kinedobjukmár. A föld új, még minden mozog, a homok a tengerparton koromfekete. Nincsenek fák, csak bozótok. És vulkáni kőzet mindenütt. Mit kell csinálni, ha elvesztél egy izlandi erdőben? Lábra állni.

Az arcok, az arcokban el lehet veszni. Kedvesvörös, szakállas-szemüveges, hippis. Kíméletlen tűsarkús miniszoknyás viking-végzetasszonyos. Fejér hajú, fehér arcú, öregemberes. Az öltözködésben bármit bármivel. És bármit, zokni nélkül. Szívják az orrukat, mint a skandinávok, a mi kultúrkörünk számára elviselhetetlen mértékig.

A buszsofőrök lengyelek, mint másutt Európában. Lehet kártyával fizetni, adót visszaigényelni, ételt, bármilyen ország konyhájából, becsomagoltatni. Hajléktalanok és kéregetők vannak. A szülési szabadság fele-fele, a nyugdíjkorhatárt nem kérdeztem.

Van üvegház kísérleti jelleggel, éjszaka is világítanak és akkor aranyban úszik az egész. Termesztenek banánt, epret, paradicsomot. Jobb azt nem kóstolni. Van lávaköves ékszerszuvenír, földrengés-szimulátor és fallosz-múzeum. A világ első nyíltan leszbikus miniszterelnöke izlandi volt, és Reykjavík jelenlegi polgármestere egy standup-komedista.

Egyébként meg hallgassatok Sigur Róst.

 

 

Szolgálati közlemény

Kedves olvasók,
Ezen a héten sajnos el kell tekintenünk a bergeni HUB történéseiről való beszámolástól,
mert újabb szakmai kalandjaink keretében Izlandra vettük az irányt.

Ahol egy (a helyhez illő szóval élve) valóban izzó személyiségű, Dél-Afrikában született, majd Angliai és USA kitérők után Izlandon otthonra talált changemaker kalauzolásával ismerkedünk a helyi társadalmivállalkozás-potenciálokkal, valamint workshopolunk arról, hogy a helyzetünk hasonlósága és az itteni, meg a magyarországi társadalmivállalkozások kezdős voltából milyen közös, mindkét ország számára előrevivő megoldások fakadhatnak.

Kiindulópontként szögezzük le, hogy magát a kifejezést ("társadalmi vállalkozás") két hónapja vezették be az izlandi nyelvbe. Bájos.

Valamint, hogy született már a témáról egy darab master-tézis. Melynek szerzőjével a héten természetesen találozni fogunk.




Továbbá.
Ez itt egy irigykedés-faktort-még-inkább gerjesztő poszt.
mely szerint
Atttttyaúúúúúristen! Izlandon vagyok!
(És. kell egy olyan pulcsi.)

Human Library

Körülbelül az első nap derült ki, amikor ideát szakmai munkába fogtunk, hogy van egy itteni (na jó, ausztráliából épphogycsak ideköltözött) srác, aki találkozott már valakivel, aki látott már élő könyvtár módszertannal megvalósítot foglalkozást, és onnantól fogva neki is az a vissza-visszatérő ötlete, hogy élő könyvtárat kéne szervezni itt is.

 

Remek, mondtam, mert én már csináltam is élő könyvtárat (vagy könyvtárt? nem tudom eldönteni, tegnap pont erről beszélgettünk, hogy miért is olyan bonyolult a magyar nyelvet elsajátítani, és hogy aki nem anyanyelvi beszélő, annál mindig a tárgyas ragozásnál bukik ki valami kis hiba, mert azt aztán tényleg nehéz jól használni), nem is egyszer, sőt, többféle felállásban, többféle célcsoportnak, többféle témához.

 

Úgyhogy rögtön be is illesztettük a Vállalkozások Világhetének (Global Entrepreneurship Week) a programjába: kulturális vállalkozókat hívunk majd élő könyvnek, különböző személyes-szakmai történetekkel, különbző területekről.

 

Tulajdonképpen ebben eddig nincs semmi különös.

Ami különössé teszi, az két dolog:

Az egyik, hogy ebben az esetben végre megvalósul a minden nemzetközi együttműködésre alapozó pályázatban áhított és itt-ott megszépített (neagyisten behazudott) kétoldalú tudástranszfer (értsd: én is hozok valamit, nem csak viszek haza).

 

A másik pedig, hogy miután elkészültünk az est részletes tervezésével és ránéztünk, hogy hol fogjuk hirdetni, kiket várunk résztvevőként, kiknek lehet ez valóban vonzó rendezvény, azon kellett elkezdeni izgulni, hogy hogyan limitáljuk majd az érdeklődők közül a beengedettek létszámát, hogy nehogy túltelítettség legyen (ahelyett, hogy azért lennének álmatlan éjszakáink, hogy hogy hozunk majd be egy nyitott rendezvényre elég embert, hogy ne égjünk szénné az élő könyvek előtt, és ők se érezzék, hogy nem érdekel senkit az ő személyes történetük).

 

 

Informatikusok

Előre szólok, hogy semmi újat nem fogok konstatálni a címben lehatárolt csoport sajátosságairól, működésmódjáról, életviteléről, kommunikációs stílusáról vagy ilyesmi.
Szóval aki innovációra is vágyik az élet szépségein való elmélkedésen túl, az ezt a bejegyzést szkippelheti nyugodtan.

A házban kétféle vállalkozó van: a szabadúszók és azok, akik kis csapatokban dolgoznak.
Utóbbiak közé tartoznak az infós fiúk is, akik hárman egy zene-megosztó oldalt működtetnek, amely Norvégia szinten a 2. legnépszerűbb. Tehát ez már önmagában is siker.

A másik kiinduló megállapítás, hogy a mindennapokban a napi rutinok ugyanolyanok. Főleg az ebéd. Ugyanaz a sonka, szalámi, sajt, uborka, paradicsom, vaj, majonéz, pesto, narancs- és kiwikarikák. Ugyanaz. Soha más, soha több, soha kevesebb.

És akkor lejönnek 12 körül az infósfiúk hármasban. Ketten elkészítik a minden nap geometriai pontossággal ugyanúgy kinéző szendvicsüket (sonkakaraika, rajta kicsit kisebb paradicsomkarika, rajta kicsit kisebb uborkakarika, hát nem cute?), a harmadik srác ugyanúgy előveszi az ugyanolyan dobozba csomagolt ugyanolyan salátáját. És esznek csendben, közben rövid mondatokkal beszélgetnek, vagy csak ülnek egy asztal körül és esznek csendben.

Ma megpróbáltam velük beszélgetni. Szakmai életút aspektusból természetesen, ahogy mindig is szoktam.

- És fiúk, ti hogy kezdtetek el együtt dolgozni? Barátok voltatok már régebben vagy kollégák?
- Ki ketten az egyetemre jártunk együtt. Ő nem.
- És akkor ti, hogy találkoztatok?
- Csak elkezdtünk együtt dolgozni.
- Egy másik cégnél?
- Nem. Itt.
- ... ...

Basszus. Mindig elfelejtem, hogy az informatikusok esetében nem a beszélgetés íve, hanem az információ átadása számít. 0/1 kóddal.

És mivel a legújabb társalgási alapelvem, hogy "ami nem érdekel, azt ne kérdezd meg és csak akkor kérdezz, ha tényleg érdekel", a beszélgetésünk itt véget is ért.

CSR együttműködés, de TÉNYLEG!

"Corporate Social Responsibility (CSR) is like teenage sex. Everyone says they are doing it, but only half are really doing it, and of the half.... only half are doing it the right way."

 

Igy kezdődik az a kártya-alapú prezentáció, amelyet közösen készítettünk S-vel, a vezetővel, a (megnevezése most még nem lehetséges) Nemzetközi Tanácsadó Cég (továbbiakban NTC) és a HUB között.

 

A mondás igaz. A vállalat meg !motivált! Ők kopogtattak be. Hogy alkossunk valami közös, valódi társadalmi hatást keltő, tényleg-valóban-csr együttműködést. Úgyhogy mi nekiláttunk, és beleszőttük az összes álmainkat egy olyan prezentációba, amely a két szervezet közötti együttműködési lehetőségekről szól. Mivel egy tanácsadó cégről van szó, ezért hála istennek tovább lehetett tekinteni a kerítésfestés és társain, valósabb, szakmaibb, mindkét fél számára inspiráló programlehetőségek felé.

 

Amelyekben - mondanom sem kell - nulla készpénz-mozgás van.

 

Miután elkészítettük a 10 elemből álló programcsomagot, komolysági sávokba rendeztük a társadalmi hatás mérete szerint, és a lelkesedés a tetőfokára hágott, megszületett az igazán out-of-the-box keretötlet is: legyen játékos, tegyük rá az egészet egy pakli kártyára.

Úgyhogy most kártyalapokra nyomtatott programelemeket pakolgathatnak NTC-ék a döntéshozó testületben, hogy mit kérnek és mit nem. Van minden, a kihelyezett tanácsadó munkatárstól az ijfú-tehetség-örökbefogadásig bezárólag.

 

Részletek később, egyelőre - mondjuk úgy - üzleti titok.

Itt is matyó, ott is matyó

 

 

 

Mit isznak a norvégok?

Ezt a bejegyzést amarika-nak ajánlom.

És még mielőtt belekezdenék, előre leszögezem, hogy nem csak az a kérdés, hogy mit, hanem hogy hogyan.

Mindenekelőtt: Norvégiában nagyon szigorú az alkoholfogyasztás szabályozása, ennek megfelelően a nemzeti alkoholizálási kultúrából hiányzik a mértéktartás. Merugye, olyan szigorúak a külső szabályok, hogy a bensőből fakadó mércék természetes kialakulásának esélye sincs.

Hogy hogyan szigorú, arról röviden csak annyit, hogy kétlépéses életkori tiltás van (18 után ihatsz sört, 21 után töményet is, alkoholszázalékhoz kötve), másrészről csak a nemzeti alkoholboltban lehet kapni sörnél erősebb italokat (nyilván nem így hívják, de nem lehetett kihagyni ezt a ziccert), harmadrészt pedig igenigen drága.

És hogy mit isznak, arra az a válasz, hogy legfőképpen sört – mindenféle híg és nem túl jó söröcskéket, sörfesztivál alkalmával kézműves és még mindenfélébb söröket. Bort sokkal kevésbé, de ami elérhető, arra a rossz helyenként nem elég kifejezés. Isszák dobozból is, szintén drágán (a Jóisten meg az Édesapám bocsássa meg nekem, de egyszer, egy bárban, ahol nem vettem észre időben, már én is keveredtem dobozos borfogyasztásba. Tudnom kellett volna, amikor azt válaszolták a milyen boruk van - kérdésemre, hogy „fehér vagy vörös”, hogy jobb lenne mást kérni).

Nem alkoholos témában pedig kávéból a híg nagyhosszú amerikai típust (bár már hallottam néhányakat sóvárogni olasz eszpresszó után), és kólát. Sok kólát.

És most még két sztori erejéig térjünk vissza a hogyan? kérdéskörre. Egyrészt tehát, mint fentebb említettem, szigorúak a korlátozások, ezért aztán hétköznap, például egy jóleső vacsorához vagy munka utáni beszélgetéshez szóba se jöhet mondjuk egy pohár finom bor, ellenben hétvégén (egyetemisták esetében ez ugye már a csütörtöktől kezdődő napokat jelenti) uccuneki, ami belefér. Sokat költenek, hamar lerészegednek, és ótvarul néznek ki részeg állapotban. Az alkohol ára pedig két tipikus viselkedést von maga után: 1. otthon isznak buli előtt (amennyit csak bírnak), 2. akik nagy lábon szeretnek élni, azok akár hetekig spórolnak egy-egy ivós estére.

A házibuli-szokások pedig állítólag olyanok (ezt magam nem tapasztaltam, de a forrás megbízható, bár én nem igazán bírtam elhinni), hogy elmegy az ember valakinek a lakására, viszi magával bevásárlószatyorban a szupermarketben megvásárolt alkoholt, és a bevásárlószatyrot a buli alatt mindvégig magánál tartja, ugyanis csak onnan iszik. Másnak nem ad, mástól nem kap, és ami megmaradt a kis készletéből, azt a buli végeztével hazaviszi. Mint egy kis infúziós-tasakot.

A teázás nem igazán bevett, a gyümölcslékre pedig – tekintve, hogy sok érdekességet nem tapasztaltam velük – ez alkalommal nem térnék ki.