The End

Vagy La Fine, ahogy a régi filmek végén szokott kiírva lenni.

Igen, igen, ezt a bejegyzést már régóta meg kellett volna írni.
Igazából azt vártam, hogy hivatalosan lezáruljon a Norvég Civil Alappal kötött szerződésem, amely aktushoz pedig az kellett, hogy le legyen adva és el is legyen fogadva a hivatalos, szakdolgozat-méretű záróbeszámolóm.

Ezen is túlvagyunk, és mivel holnap megyek a Rádióba norvég kalandjaimról beszélni, igazán úgy illik, hogy így két hónappal a hazaérkezés után ne egy végtelen történetről beszéljek. Vagy legalábbis egy reflektálatlanról ne.

Sok mindent össze lehetne foglalni a Bergenben töltött négy hónapról, én itt és most a tanulásaimat szeretném, amelyek egy masszív, élmény alapú tanulás útján álltak össze bennem, ezen felül pedig választ fogok adni a hazatérésem óta többetek által gyönyörűen megpengetett kérdésre, mely szerint "végül hogy döntöttél, Kriszta"? (sic. HOGY döntöttél. mert a végeredmény mára már látványosan az itt maradás, de nem is a végeredmény érdekes, hanem a folyamat. mint ahogy ez általában lenni szokott).

Az utazás önmagában boldogít. 

Eltávolodni az életed mindennapjaitól, fizikai szinten varázsolja kisebbekké a korábban óriásinak látszó problémákat.
Ha más tájképet látsz, mint amit otthon nap mint nap, ujjong a lelked, még akkor is, ha kopár vulkáni sziklákról van szó, amelyekben nincsen semmi szép. A kép mássága önmagában felüdít.
Kipróbálni, hogy nélküled nem áll meg az élet, néhol fájdalmas, néhol megnyugtató, de mindenképp nagy kaland.

Ha lekapcsolod a stresszt a lélekről, beindulnak az öngyógyító folyamatai. 

Tanultam ezt már Petrától korábban, meg is éltem itt-ott meditációban, de ilyen hosszú időre még sosem sikerült belefeledkezni ebbe az állapotba. Mert hát, ki kell mondani, nem voltam valami fényes állapotban a kiutazásomkor, sem testileg, sem lelkileg, és tudtam, hogy az első egy hónap arról fog szólni, hogy a nullára fölküzdjem magam. Ez így is lett. És, a vártnál mélyebb tartalmakat öklendezett fel magából a lélek, küzdős álmok és önmagukat megmutató félelmek formájában. Jöttek, sokáig, kifelé. Aztán meg kialakult a napjaimban a testi-lelki-szellemi folyamatoknak egy szép ritmusa, étel, mozgás, meditáció, hegyre menés és egyéb vonatkozásokban. Hosszú távú következményekkel, hálaistennek.

Ha életmódot akarsz váltani, a legjobb, amit tehetsz, hogy elszegődsz kísérőnek valaki mellé, aki a te régi életmódodat folytatja. 

Döbbenetes tükör volt látni minden nap a vezető harcait, küzdését, bizalmát-bizonytalanságát, akarását, belső démonai és a tudatos élete által vívott csatákat, s megélni azt az ijesztő bizsergést, ami őt körülveszi. De legfőképpen látni saját magam elmúlt félévét ez által tükörben. Amikor annyira leterhelt vagy, hogy már csak az emberid sajnálatát váltod ki, amikor olyan feszültség van veled, hogy nem jó a közeledben lenni, amikor napról napra szajkózod, hogy delegálni kéne, de mindig ott találod magad, hogy - féltésből - az utolsó apróság feladatot is megtartod magadnak. Szóval köszönöm a tükröt, hatott.

Ha valamit 6 héten át végzel ugyanolyan ritmusban, az tényleg beíródik. 

Hegyre-nem-menés mint alapparadigma meghaladva, müzlireggeli cukor nélkül beíródva (sőt: szimbólummá írta magát, és egyszerű ízeiben közvetít számomra mindent, ami a bergen-életem része volt) , mozgásigény egyszer s mindenkorra felszabadítva, reggeli meditáció még kissé labilis, de tartja magát.

Választ kaptam arra, hogy bizonyos nyugati társadalmakban miért nincsenek leragadva a társadalmi innováció/vállalkozás definíciójánál és miért inkább a cselekvés fontos nekik. 

A kulturális alapjellemzőkről van szó. Egyszerűen Norvégia úgynevezett "low-context" társadalom, ahol nem az számít, hogy ki vagy (ki volt az apád, milyen a vallásod, milyen vastag a pénztárcád, milyen a nemi orientációd), hanem hogy mit mondasz. Tehát adott témákkal kapcsolatosan is, például a társadalmi vállalkozások ügyében bizonyos megszólalások vagy cselekvések megítélését nem az validálja, ha kellő mennyiségű egyetemi professzor egyet tudott érteni arról, hogy per definitionem mi is történik, hanem hogy hozzáad-e valami értéket a világhoz vagy nem. 

Sajnos hazáimban mindez változtathatatlanul fordítva van. Lásd még erről bővebben: Geert Hofstede írásait.

A strukturálatlan csapongás és az alulkeretezett feladatkör kíváncsiság-alapú tanuláshoz vezet, ami korántsem elvetendő, sőt, a gyermekektől tanulandó hatalmas érték. 

Amikor elkezdtem a HUBban dolgozni, akkor vártam, hogy lesz majd felelősségi köröm, to-do-listem, számonkérésem, lesz majd stábülés, értékelés meg hasonlók. Nem igazán lett. Ennek eredményeként küzdöttem kicsit a saját kontrolosságommal, meg a hasznosság-tudatra való törekvésemmel, aztán végül hagytam magam csapongani a végtelenségig. Olvastam össze-vissza mindent, ami a kezembe került. Addig és annyit, amennyi érdekelt, jól esett, lekötött. Aztán csapongtam tovább. Erről sokáig azt hittem, értelmetlen. Később pedig rá kellett jönnöm, hogy őrült sok tudás "ragadt rám" ily módon, és hogy egészen pontosan ez az, ami a gyerekek csinálnak a világ szabad felfedezése közben. Nem szabadna őket strukturálni, nekik van igazuk.

Külföldiekkel barátkozni, emigránsokat meghallgatni világszemlélet-formáló. 

Sokat sokat hallgattam embereket beszélni arról, hogy milyen Norvégiában az élet. Többségében nem-norvégokat (mert a norvégok közül csak kevesekkel tudtam közelebbi kapcsolatra jutni). És ennek eredményeképp sokféle új színezetet kapott a menni vagy nem menni kérdés, és úgy, ahogyan annakidején a fiatal anyuka barátnőimet hallgatva lebomlottak a tökéletes anyai magatartásról szóló ideáim, úgy erősödött fel bennem a tisztelet és elfogadás mindenféle emigrációs döntést illetően.

A Business Model Generation üzleti tervezési modell és ennek kistestvére, a Business Model You, rulez. 

Erről sok részletet nem írnék, mert akkor az egy egészen új kézikönyv lenne. Maradjunk annyiban, hogy elkötelezett híve lettem az egy oldalas üzleti terv irányzatnak, és legfőképpen azért, mert láttam, ahogy az életbe lép, és használatba kerül (a vastag és hosszú üzleti tervek legtöbbjével ellentétben). 

Részletek itt és itt. 

Mindezek szemléltetéséül a kis beszámolóprezi, amit készítettem, tessék: 

Végezetül pedig a döntés. 

Az előző részek tartalmából: 
A hazatérésem előtt kb. egy hónappal felmerült annak a lehetősége, hogy a HUB meghosszabbítsa velem a szerződést, körülbelül hasonló feltételekkel (félállás, fél fizetés), mint az ösztöndíjam keretében. 
Ez egy jelentős elgondolkodást, vágyak és értékek, ígéretek és tervek újragondolását eredményezte. 
A folyamat bevezető szakaszából kisebb-nagyobb titokzatossággal élő közvetítést rendeztem itt, a blogon, kiváltva ezzel sokak empátiáját, és sokak aggodalmát, meg még sok minden mást, amiről nem értesültem. 
Kaptam rengeteg jó szempontot, végighallgattam hazatérés-sztorikat, haza-nem-térés sztorikat, kaptam óva intéseket a vissza nem térő lehetőségek természetéről, és bátorításokat engem szerető, közeli és távolabbi emberektől. 

Aztán döntöttem. Hogy hazajövök. 
És az egészben az a legérdekesebb, hogy 
1. nem a döntés maga a kunszt, hanem az, ahogy a millió szempontból és érték közül kiválogatod, és képletbe rendezed azokat, amelyeket ennél az egy döntésednél igazán szeretnél figyelembe venni. Hogy végigéled, ahogy a szempontok versenyeznek (pl. könnyed kihívás vs közeli szerelem, külföldi karrier vs saját vállalkozás iránti elköteleződés), aztán kiválasztod azokat, akik a hangsúlyosak lesznek. Ha ezt a csatát lejátszod, és jól rakod össze a képletet, a végeredmény kiugrik magától. 

2. tényleg nem a végeredmény az igazán izgalmas, hanem a folyamat. És tényleg nem az a kérdés, hogy a döntés jó-e, hanem hogy akkor, amikor a szempontokat válogatod, akkor őszinte és hűséges tudsz-e lenni a legbensőbb önmagadhoz. Ha ez megvan, jó lesz a döntés is, a végeredmény is. 

3. minél kevésbé érdekel a döntésed következtében előálló élethelyzetben, hogy mi lett volna, ha, annál valószínűbb, hogy a szempont-válogatáskor hű voltál önmagadhoz. 
Végeredmény: a valós szabadság megélése. Közben is, utána is. 
Köszönöm mindenkinek, aki a döntésem folyamatában látni engedte a saját szempontjait és vívódásait, legyen áldás minden további döntéseinken!

de addig is,

Tudom, hogy az utóbbi néhány poszttal (na nem a sportossal)
borzoltam nem csak a saját kedélyeimet, hanem másokét is.

Ez jó.
Mert olvasni valamit, aztán érintetlenül maradni,
az időpazarlás.

Szóval nemsokára eredményt hirdetek.

de addig is megosztanám, hogy "véletlenül" rátaláltam egy nagyon izgalmas projektre.
ami több oldalról is izgalmas.

Aki a honvágy és a kivándorlás dilemmáinak szép és tiszta megfogalmazására kíváncsi, olvassa el ezt.

Aki a crowdfundig esélyeire és egy ügyes alternatív pitch-re kíváncsi, az nézzen ide.

És aki filmet nézne new yorki magyar kivándorlókról, annak idesüss:

Alig hitted, hogy egyszer ez is eljöhet még

Sijlével, az alapítóval sokat beszélgetünk arról, hogy sürgősen és fontosan, azonnal és halaszthatatlanul, a saját éltminőségének az egészséges zónába való visszaterelése, és a HUB fenntarthatósága végett szüksége van maga mellé valakire, akiben megbízik, aki átlátja a stratégiai kérdéseket és magas szinten el tud köteleződni, tulajdonosi szemlélettel nézni a házra, a jövőre meg az egész küldetésre. Akivel épp beszélgetésben vannak erről, azzal kapcsolatban egyre több elbizonytalanító tényező derül ki. Más jelölt pillanatnyilag nincs.

és akkor.

2013. november 22-én, pénteken, 13:07-kor (pontosan egy hónappal és néhány órával a hazaindulásom előtt), elhangzik a következő mondat:

- You know, Kriszta, people like you and me don’t grow on the trees. I want you! Move to Bergen!

(tudod, Kriszta, az olyan emberek, mint te meg én, nem teremnek akárhol. Veled akarok dolgozni, költözz Bergenbe!)

Nem is emlékszem pontosan, mit éreztem, talán természetességet. Ismét ellenőriztem az odabent élő, hazahúzó erőket, elmondtam neki, hogy egyáltalán nem ő az első, aki ezt mondja nekem, és én is nagyon szeretném, de miből élnék meg az itteni nagy világmegváltás mellett?

Erre válaszul biztosít róla, hogy van rá pénz. Megtalálná.

Aztán véget ér a szünet, és visszamegyünk Benjaminhoz meg a többiekhez, az emberierőforrás-helyzet általánosságáról értekezni.

Hát itt tartunk.

Fényév távolság

Prológus: Ezt a bejegyzést azért írom, hátha valaki a jelenlegi, vagy mindenkori külföldi ösztöndíjasok közül megélte már ezt a lelkiállapotot és tud valami okosat/megnyugtatót/együttérzőt/előrevivőt mondani.

Öt hét múlva haza fogok menni. És – bár még azt válaszolom a hogyvagy-kérdésre, hogy nagyon jól, kicsattanóan, kiválóan és fantasztikusan – a háttérben egészen alattomosan átjár annak a szorongása, hogy utána mi lesz.

Írom a záróbeszámolót arról, hogy mit és hogyan lehet az itteni tapasztalataimból majd otthon adaptálni. Közben írom azokat a pályázatokat is, amelyek majd a hazatérésem utáni életben munkát fognak hozni, meg pénzt, meg világmegváltást. Az itteni inspiráló környezetnek és a mentális kipihentségnek hála jobbnál jobb ötleteim vannak a vállalkozásalapításra.

Közben néha olvasok híreket, beszélek a szüleimmel, meg az otthoni kollégáimmal. És mindezekből nagyon hamar és nagyon gyakran kiderül, hogy otthon a helyzet rossz, és egyre kilátástalanabb. Magyarországon a diktatúra-közeli állapotok miatt, Szlovákiában meg a kisebbségi jogok megállíthatatlan nyirbálása miatt. Se hit, se pénz, se fizetőképes kereslet nincs egyik országban sem.

Az egyik itteni, de persze hogy nem norvég barátom egy nagyon váratlan, intim hangvételű beszélgetésben őszinte szívvel felsóhajt, hogy ide kéne költöznöm állandóra. Először mondom neki, hogy igen, tudom, igaza van, meg hogy a tulajdon apám is ezt mondogatja heti rendszerességgel, aztán leellenőrzöm magamban odabent, hogy még mindig él a javíthatatlan lokálpatriotizmusom, mely szerint valószínűsíthető, hogy a legboldogabb azon a helyen tudok lenni, ahol születtem, vagy hát annak a jól belátható környékén. És hogy az alap hozzáállásom az, hogyha valami nem tetszik, akkor átalakítjuk, és nem pedig elszaladunk. De lehet, hogy nincs igazam (evolúciósan) és a modellprojekt-tervek helyett inkább evakuációs terveket kéne készíteni, hiszen az állatvilág bizonyos fajaiban is megvan az ösztön, hogy olyan területekre vándorol, ahol jobb életkörülményeket talál, talán az emberi életösztön is ezt kívánja, csak a nemzeti mártírkodás tart vissza, amire egyáltalán nem éri meg hallgatni?

Most érzem először, hogy a kontraszt akkora a jelenlegi életterem és a közeljövőm élettere között, hogy hatalmas szorongással párosul a missziós tudat, és egyelőre nem találom, hogy ennek az energiáját hogyan tudnám az elrugaszkodáshoz szükséges lendületté transzformálni.

Aki tudja, kérem, segítsen!

 

Izland személyes 2.

Fejben tartottam eddig is, hogy tartozom ezzel a bejegyzéssel (legfőképpen magamnak), de így, hogy a héten többször is beszéltem újdonsült izlandi barátaimmal, különösen is aktualitást kap, hogy végre megírjam mindazt, amit még Izland hozott személyes szempontból.

Kriszta, az online megismert ösztöndíjas-társból lett hétvégi vendéglátóm mesélte, hogy mielőtt az izlandi ösztöníjas csapat tagjai kiutaztak volna, találkoztak a tiszteletbeli nagykövettel, aki sok minden hasznos dolgot elmesélt, de a legtitokzatosabb az volt a mondanivalói közül, hogy készüljenek fel rá: sokat, és mélyen fognak aludni. Nem indokolta különösebben, de utólag nézve nem is volt rá szükség, mert egyszerűen csak igaza lett. Ezt én is megtapasztaltam, máshogy, mélyebben alszik ott az ember. Magamban mindezt az északi pólus közelségével magyaráztam, nélkülözve minden tudományos igényességet, s azzal, hogy azon a hosszúsági körön biztosan egy kicsit máshogy hatnak a mágneses erők. És mindezt azért mesélem el ilyen nagyon hosszan, mert az az érzésem, hogy – ugyanennek a földrajzi ténynek következtében – az emberi találkozások során végbemenő „mágneses erők” is felerősödnek itt valahogy.

Tanja a szakmai vendéglátóm, amolyan időtlen lélek, pillekönnyű-csupamosoly hippilány. Egy külvárosi, betiltott rádióállomásból lett vendégházat működtetnek a párjával, amely a Reykjavík Peace Center nevet viseli, és amely egyrészt szintén teljesen időtlen, másrészt nevének megfelelően teljesen Peace. Nem lettem volna egy kicsit sem meglepődve, hogyha a hostel stílusú konyhában John Lennonnal találkoztam volna, vagy a hálószoba hetvenes-évek bútorainak valamelyik fiókjában a szappan és zuhanyzósapka helyett egy adag marihuánát találtam volna. Találkozásunk szakmailag lelkesítő, emberileg a lehető legtermészetesebb (mintha már sokadszor járnék náluk), lelkileg pedig hordoz valami titokzatosságot, a hosszú táv ígéretét és a sorsszerűség összetéveszthetetlen ízét. Csendes társa, Aron, aki olyan, mintha csak a lélek jönne-menne (időnként gitározik, máskor zenét szerkeszt laptopon, aztán kiderül róla, hogy masszázsterapeuta), az a típus, aki ritkán szól, de akkor átformálja egy mondattal a világot. Az egyik szakmai workshopunk közepén például, áthalad a termen, odaszól hozzá valaki, majd leül, eltereli a beszélgetést és minden szándék nélkül összefoglalja az elmúlt fél évem mentálhigiénés dilemmáira a választ, mintha a szavait maga az Isten küldené. Aztán, ahogy jött, a beszélgetés különösebb háborítása nélkül, leheletfinom könnyűséggel távozik.

Jó volt velük lenni, visszavágyós.

A hétvégén pedig Kriszta volt a vendéglátóm, aki nemcsak, hogy befogadott az ottani otthonába, hanem összeszervezte az üdvözlésemre a teljes izlandi magyar ösztöndíjas társaságot és tökéletes hazai-idegenvezetőként is megszépítette a napjaimat, a Westman szigetektől a híres reykjavíki bolhapiacig (kalandjaink leírása az ő tollából itt olvasható). Krisztával is otthonos volt. Minden nagyon otthonos. Együtt főzni, leülni egy bögre teával és megosztani egymással az életünk fontos meséit és lelkünk legnagyobb zúzódásait, blogsablonok között tévelyegni, hullámzó hajó fedélzetén kóvályogni, világítótoronnyal fényképezkedni, taxis szigetnézésre alkudozni, por alakban málló vulkánra felmászni, fagyos szélben, kötéllel. Utóbbi annyira szürreális élmény volt, hogy még most is röhögnöm kell, ha belegondolok. De megcsináltuk. Többé-kevésbé. És elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Az ilyen találkozásokat szeretem nagyon, amikor bátrak vagyunk egymást meglátni és magunkat megmutatni, hiszen az első másodpercben látjuk, hogy van itt, a sorsban, valami közös.

 

A helyzet az, hogy ezek után, a természeti látványosságok méltatásától eltekintenék. Beszéljenek helyettem a képek (az album folyamatos bővítés alatt, amint utol bírom érni magam).

Izland egy kicsi darabot magánál tartott a szivemből.

Izland utóhatás 1

Izlandról még rengeteg mondanivalóm van, amelyek itt-ott hömpölyögnek, érnek, keresik az útjukat.
De addig is, íme az egyik legnagyobb engem ért hatás legkézzelfoghatóbb eredménye.
Tanja interjúja, amelyet az utolsó nap készített velem.
Gyönyörű találkozás volt a kettőnké, és ez a beszélgetés rengeteg új lendületet adott a saját útkeresésemben is. Hálás vagyok érte.

BejegyzésStartupwithpurpose által

Örménylány

Amikor a kilátóban odajött hozzám, hogy készítsek róla egy képet, épp nagyon el voltam merülve a gondolataimban. Egész héten ez volt az első nap, hogy nem ömlött az eső, így a délutáni Grieg-akadémiás komolyzenekoncert után rögtön feljöttem a belváros kéznél levő kilátójába. Amolyan életértelme-meditálós magányos szabadtéri sétának szántam ezt az időt, de egyáltalán nem bánom, hogy másképp alakult.

A kettő, illetve újrakezdés után négy fotó elkészültével rákérdezek, honnan jött, bár nejlonszatyros turistának tűnt, és a nejlonszatyros turistáktól mindig összefacsarodik a szivem (bár most nálam is van egy, mert az aktuál rendezvényünk plakátjait cipelem magammal). Örményországból, mondja, és olyan nagyon, összetéveszthetetlenül érzem a szavai mögül a szomorúság, magány, másravágyás, de legfőképpen az egyedüllét belső hangjait. Még négy-öt napig marad itt, és egy kicsit sem akar visszamenni Jerevánba. Megosztom vele saját örmény érintettségeimet, aztán elindulunk, mert mostanában már hamar sötétedik. Sétálunk, elviszem a tavakhoz, ahol még sosem volt, mióta itt van, és fotózom tovább, mert mondja, hogy nem készült sok kép róla, amióta itt van (csak egy hónapja jött). És egyrészt kell a „bizonyíték”, hogy tényleg itt volt, másrészt látszik, hogy őrült elszántsággal akar valamit hazavinni mindebből, ami itt van, hogy legszívesebben a bőre alá is fényképeket szuszakolna, és a sejtjei legmélyebb rétegébe írná be, amit itt kapott. Biológus. Azt mondja, nehezen van az angollal, alig volt bátorsága idejönni, és később valahogy megkérdezem, vallásos-e, mire azt mondja, hogy biológusként csak olyanokban tud hinni, amit látott, szagolt, hallott, érintett. Ránk sötétedik, és fotózom őt, még, még, még. A képeken döbbenetmód látszik, hogy hogyan alakul közöttünk a kapcsolat (ebben egyébként is nagyon hiszek, hogy a fényeken kívül a fotós és az alany közötti kapcsolat tud legszebben rajzolni). Ujjongóan boldog és hálálkodik, hogy együtt sétálunk, mert egyedül unalmas, nincs kivel megosztani. Legutóbb, azt hiszem, Jerseyben hallottam ezt a lengyel au-pair barátnőmtől, akit ugyanez a kozmikus elvágyódás lengett körül. Szép ez a szó: share. Együtt sétálva ezzel a szomorkás búcsúhangulattal, valahogy egyre nő bennem a vágy, hogy hozzájáruljak a szép búcsúzásához. Mert érzem, hogy megérdemli.

Amikor elbúcsúzunk, megöleljük egymást, én megígérem (magamnak), hogy hamarosan elutazom Örményországba, mert érzem belülről, hogy ez kell. Ő meg megígérni, hogy várni fog.

És juteszembe, nekem hamarosan itt a felezőbuli. Éljek jól az idővel…

VéletlenMagyar

"A blogot továbbra is nyomjad, mert imádjuk" - nyilatkozta tegnap egyik kedves olvasóm.

Úgyhogy, addig is, amíg az Izland-játék (és az ehhez kapcsolódó hírzárlat) zajlik, és magam is rendezgetem az ottani élményeimet, következzék egy aprókedves színesség egy újabb véletlen magyar találkozásról.

Izlandról hazatérve, a reptéri buszon ücsörögve, először is az okozta a legnagyobb meglepetés, hogy

1. Bergenben vannak fák.

2. Gyönyörűek és színesek.

Nem mintha ezt eddig nem vettem volna észre, de az izlandi tájképből annyira hiányoztak ezek (mert ott csak a rengeteg vulkáni kőzet van meg egy-két kisebb bozót), hogy "hazatérve" egészen ujjongásig megtelített az egyébként jól ismert erdők látványa.

 

Le is szálltam a buszról kicsit hamarabb, hogy kóvályogjak egyet a kedvenc városközponti részeken, útba ejtve az egyik szupermarketet is (mert érthető módon nem volt otthon kaja).

Állok merengve, kicsit fáradtan a joghurtos hűtő előtt, mire hallom háturól, hogy "jó, így már elég lesz". Összetéveszthetetlen magyarsággal. Túlverekedtem a dulpa-kultúrsokkon, folytattam a vásárlást, mondván, hogy igen, Bergen, amúgy is tele van magyarokkal (legutóbb az étteremben a pincér is magyarul szolgált ki minket).

Tovább folytatva a vásárlást állom a szerelősrác tetőtől-talpig végignéző tekintetét (ezzel a jelenettel akár a balkánon is lehetnénk), majd kicsit később úgy alakul, hogy akkor kell épp kivennem a hűtőből valamit, amikor ő áll fent a létrán és fúr, a másik meg alul biztosítja. Kicsit várok, megpróbálom kinyitni az ajtót, látom, hogy beakad a létrába, erre ők sürgetetten igyekszenek arrébb menni.

Szólok, hogy nem gond, meg tudom várni.

Erre meglepődnek.

Áthelyezik a létrát.

Megköszönöm

Mondják, hogy szívesen.

Aztán egy akkora mosoly ragyogja be a létra tetejéről a teret, hogy a mellettünk lévő fagyasztott halak mind kiolvadnak.

Szeretem. Ezt szeretem. Amikor nem nyálaskodunk, nem udvariaskodunk, nem kérdezünk olyasmit, ami nem érdekel. Csak észrevesszük egymást, azon a nyelven kommunikálunk, ami a közös, és aztán folytatjuk tovább az ezzel megszépült napunkat.

Izland személyes 1.

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. Nem is szerepelt a kívánságlistámon soha, hiszen mindenki úgy tudja, hogy itt hideg van. Nos a hideg, csak az egyik fele. Forróság is van. Áramlik a föld alól, gőzölög a hegyből, morajlik a vulkán belsejében, és átjárja a szobát.

Az első ránézés a Reykjavík 101. Melankolikus, édesen reménytelen, egyszerre szenvtelen és forró, de mindenekfelett lassú világ. Az első élőben találkozás, hogy a föld tényleg gőzölög, az óceán itteni látványa semmi máshoz nem hasonlítható, hogy a város csúnyácska, a víz gyógyvíz-szagú, a távolságok nagyok.

Járva-kelve pár napot, találkozva emberekkel, megkóstolva a báránylevest és tudva, hogy a sörösüveget a bárban magadnak nyitod ki. Hallva mindenkitől, hogy az izlandiak zárkózottak (nem válaszolnak e-mailre, nem hívnak meg az otthonukba és nem igazán törődnek az olyan trendi témákkal, mint egészséges étkezés, helyi termék vagy társadalmi felelősségvállalás) és megtapasztalva, hogy a városban nem lehet elveszni, csak rossz buszra szállni, leginkább azt érzed, hogy tudnál élni itt. Hogy minden szippantással a levegőbe átjár, hogy olyan szomorúan szép itt minden, olyan lepukkant-de-élhető, kopár, de gyönyörű, hogy velük akarsz maradni, ezt a sorsot élnéd tovább, mert a mélyből azt érzed, hogy ez a tiéd is, és nem sok minden változna, csak kisebb lenne a világ még egy kicsivel. Ha itt folytatnád. Talán nem is hiányoznál onnan. Ha csak egy néhány évre. Nem örökre, nem menekülésből, nem sikersztori-gyártási célzattal. Hanem inkább csak ebből a megmagyarázhatatlan empátiából a nagy távolságok és a lassúság iránt.

 

 

 

Izland tanít várni. Éjszaka közepén a sarki fényt, idegen emberekkel (akiktől néhány óra bolyongás meg fagyoskodás után jajde lenne kedved megkérdezni, hogy hogy vannak az életükben a bizalommal). Gejzíreket körbeállva a kitörést (szédületesen komikus mellékízzel, ahogy körbenézve látod azt a rengeteg turistát, ahogy mindenféle kütyüikkel lesben állnak. Hogy elkapják a legjobb pillanatot.). Vulkán tövében a benzinkútnál a taxit. Kompot, buszt, repülőt. Az élet értelmét.

Mások a fények. Reggel tízkor végtelen hosszú az árnyék. Telítettebbek a színek és ridegebbek a szürkék. Az ételek sűrűek. A nők ír, a férfiak viking származásúak. Erős akarat, folyamatos harc a múlt. És naná, hogy ők fedezték fel elsőként Amerikát. Bálnát csak tudományos céllal ölünk – mondják, de ami a tudományos cél után megmarad, az megy az éttermekbe, kinedobjukmár. A föld új, még minden mozog, a homok a tengerparton koromfekete. Nincsenek fák, csak bozótok. És vulkáni kőzet mindenütt. Mit kell csinálni, ha elvesztél egy izlandi erdőben? Lábra állni.

Az arcok, az arcokban el lehet veszni. Kedvesvörös, szakállas-szemüveges, hippis. Kíméletlen tűsarkús miniszoknyás viking-végzetasszonyos. Fejér hajú, fehér arcú, öregemberes. Az öltözködésben bármit bármivel. És bármit, zokni nélkül. Szívják az orrukat, mint a skandinávok, a mi kultúrkörünk számára elviselhetetlen mértékig.

A buszsofőrök lengyelek, mint másutt Európában. Lehet kártyával fizetni, adót visszaigényelni, ételt, bármilyen ország konyhájából, becsomagoltatni. Hajléktalanok és kéregetők vannak. A szülési szabadság fele-fele, a nyugdíjkorhatárt nem kérdeztem.

Van üvegház kísérleti jelleggel, éjszaka is világítanak és akkor aranyban úszik az egész. Termesztenek banánt, epret, paradicsomot. Jobb azt nem kóstolni. Van lávaköves ékszerszuvenír, földrengés-szimulátor és fallosz-múzeum. A világ első nyíltan leszbikus miniszterelnöke izlandi volt, és Reykjavík jelenlegi polgármestere egy standup-komedista.

Egyébként meg hallgassatok Sigur Róst.

 

 

Nyelvek

Már egy ideje figyelem, ahogy az inkább-nyugdíjhoz-közeli korú, kicsit szorongós, amerikai származású (romantikus módon Norvégiába házasodott) háziasszonyunk, aki önkéntesként kezdte karrierjét, de ma már főállásban dolgozik itt, kifejezi a norvég honfitársaknak és látogatóknak, hogy nem beszéli a nyelvüket.

„Jeg snakker ikke norsk” – mondja, ami annyit jelent, hogy nem beszélek Norvégul. Erre legtöbbször azt a kedves választ kapja, rövid csend után, hogy dehogynem, ezt a mondatot is milyen tökéletesen mondtad.

A téma, ami igazán foglalkoztat ennek kapcsán, az a pillanatnyi csendben rejtezik.

Mielőtt még beszélgettem volna vele erről, az érkezésem utáni pár napban én magam gondolkodás és felkészülés nélkül, leginkább ösztönből, az „English, please!” – mondattal kezeltem ugyanezt a problémát.

Aztán amikor kicsit átgondoltam, rájöttem, hogy a különbség a kettő között annyi, hogy az ő verziója arról beszél, hogy mit nem csinál, az enyém meg arról, hogy mit szeretnék kérni ahhoz, hogy értsük egymást. Abba most nem mennék bele, hogy az egyik alá-fölérendelődést közvetít, a másik meg partnerséget, inkább a hatékonyság oldalról közelítem meg: az én verzióm után nincsen bizonytalan csönd, mivel itt mindenki beszél angolul, ezért azonnal átváltanak.

Aztán, miután ezen elkezdem elmélkedni és figyelni magam, és beindult bennem némi önvád, hogy ejnye-bejnye miért is nem akarok legalább egy mondatot megtanulni az ő nyelvükön, amikor az ő országukban élek (erről még később), szintén tudattalanul átváltottam a „Sorry, I speak only English” – verzióra, ami szintén eléri a kellő eredményt, kis udvariaskodással körítve. Addig csináltam ezt, míg egyszer egy nagyobb társaságban G, a litván származású önkéntesünk (róla szintén később) mások előtt könnyed stílusban rám pirított, hogy dehogy only, hiszen tudok még magyarul és szlovákul, értem a csehet meg kicsit spanyolul is, akkor mit mondom, hogy only. Igaza van ugyebár.

Úgyhogy mostantól vissza is váltok az eredeti és ösztönös English, please! -re. Hiszen, mint ezt korábban is tudtam, az emberek legnagyobb részének nem jelent gondot átváltani. És bár látom, hogy más ösztöndíjasok mennyire igyekeznek elsajátítani a nyelvet, nekem a kezdetek óta az van berögzülve a fejemben, hogy itt teljes mértékben el tudok boldogulni az angollal, és négy hónap alatt különben is csak akkor tudnék látványos eredményeket elérni, ha nagyon a nyelvtanulásra lennék fókuszálva. És – sajnos, vagy nem sajnos – nem erre vagyok.

Hajók

Fontos nekem a víz. Hogy a helyen, ahol élek, legyen valami élő víz. Leginkább folyó. Vagy tenger. Vagy tó. Ebben a sorrendben. Ha egy új városba keveredek, az első, amit keres magától is a tekintetem: hol folyik itt a folyó.

Komárom-Budapestiként távoli balatoni rokonsággal, ezen semmi meglepő nincs. Mint ahogy azon sincs, hogy odavagyok a hajókért. Komáromiként, két „hajógyári” szülővel, az ereimben csörgedezik ez. Egészen korai emlékeim vannak arról, ahogy édesapám meséli, hogyan helyezik egy hatalmas sín-szerkezeten vízre a frissen elkészült hajókat, és ma is valami vallásos áhítat fog el, ha arrafelé járok. Egészen lenyűgöző, azok az óriási szerkezetek, gyönyörű színek, a víz meg a szél ősereje, odavagyok ezekért. Eddigi legnagyobb élményem hajógyár ügyben Göteborg volt, ahol szintén Európa valahányadik legnagyobb hajógyárát volt szerencsém látni nem túl messziről. Vérpezsdítő érzés, mások szerint enyhén perverz öröm.

És itt, most, minden reggel, amikor befelé vezet a munkahelyre az utam, amelyet egyik oldaláról az erdő, másik oldaláról a kikötő övez, minden reggel örömünnepben, isteni képeslapban, kedves meglepetésben lehet részem, amikor az út egy bizonyos pontján először bukkan fel az a hajó, ami aznap reggel épp kikötött. Óriási luxushajók, elképesztő haditengerészeti vitorlások, minden van. És szeretem ezt a játékot: találgatni, vajon ma ki és honnan érkezett.

Amikor a Statsraad Lehmkuhl jött, azt reggel még csak távolból láttam, aztán itt volt egész hétvégén. Aztán másnap arra sétáltam a kikötőben, közelről nézve alig tudtam elszakadni tőle. A világ egyik legnagyobb vitorlása, rengeteg árboccal, rejtélyesen húzódó kötelekkel, gyönyörűszép formákkal. Lélegzetelállító.

Természetes

Bergen legalább két dolog miatt zseniális város.

Egyrészt, mert rengeteg benne a víz: nem elég, hogy a várost mindenütt fjordok nyaldossák, és a hegyekből is a legváratlanabb helyeken zúdulnak lefelé az apró vízesések, a városközpontba elhelyeztek egy más városok főteréhez hasonló méretű mesterséges tavat, szökőkúttal a közepén.

Másrészt pedig azért, mert az erdő itt van az utca végén. Szó szerint. Minden utca végén az erdő van. Nem kell mást tenni, hogy a természetben legyen az ember, mint sétálni egy picit meredeken fölfelé, és már ott is van. Egy óriási méretű szabadidőpark (skanzennek hívják itt) található a városnak azon a felén, ahol nem a kikötő meg a fjordok vannak (férfi olvasóim számára üzenem, hogy még nem tudom, hogy pontosan mekkora, mert nem néztem utána, de nagy). Föl lehet menni fogaskerekűvel meg a másik oldalról libegővel is, 5-600 méter magasra, és onnan látni az egész várost, meg onnan indulnak különféle túraútvonalak (keményebbeknek a 7-túrát ajánlják, ami a várost körülvevő 7 hegyet sétálja végig 1 nap alatt). És persze odafönt is van egy tó. Vegyeserdő, mohák, páfrányok, dimbesdombok, itt-ott nagyon diszkréten elhelyezett, nagyon természetes játszóterek vagy pihenőhelyek, zubogó patakok és kilátók. Meg néhány láthatóan intézményesen kihelyezett vicces felirat, mint például hogy ne ijesztgessük a bébi-dinoszauruszokat (a fák gyökere azon a részen úgy fest, mint néhány jól megtermett dino-láb), tilos a boszorkányoknak seprűn kirepülni a kilátóról, vagy hogy ha találsz egy békát, csókold meg. A jó norvégok meg jönnek-mennek, futnak, gyalogolnak errefelé, amikor csak tudnak (Silje interpretációjában: „Látod azokat az óvszer-ruhába öltözött embereket? Ezek a norvégok minden nap ezt csinálják. Felveszik a tapi-rucijukat és itt futkosnak”. Ő is egyébként), jönnek gyerekkel, kerekesszékkel, kutyával, kerekesszékkel és kutyával, barátnővel, kutyával és barátnővel, vagy ahogy csak lehet. Igazuk van. És gyönyörű vádlijuk.

Ismerős.

A norvégok olyanok, mint a cserkészek. Nem törődnek vele, ha ömlik az eső, építkeznek tovább.

Changemaker

„Nem foglak nagy kihívások elé állítani” – mondta, az aznapi sétánkra vonatkozóan. Majd felvitt a hegyre egy fogaskerekű-szerűséggel és felvett egy elképesztő sétatempót (értsd: én magam gyorsan gyalogolok, általában oda kell figyelnem, ha lassan akarok sétálni, de ez a tempó számomra is egészen követhetetlen volt).

Szóval felvitt a hegyre, megmutatta a várost felülről, és feltette a kérdést: „nos, mivel akarod kezdeni itt a HUB-ban?”. Mivel mindig és mindenhol elsősorban a vezető, az alapító, a mozgatóember érdekel, azt feleltem, „Veled. A te történeteddel.”

Elmesélte. Hogy tipikus-e, nem tudom, de gyanús, hogy a nagy történetek háttérképlete valami hasonló elemekből áll össze, mint az övé:

• Egy dániai egyetem leaderhip-kurzusa („ahol szinte folyamatosan a komfortzónánkon kívülre tessékeltek bennünket”)
• Egy kis külföld, majd egy nagy hazatérés

• Két zseniális ötlet vastag könyv-formában megírt üzleti terve, valamint az ezek fogadtatásából és a vélt vagy valós kulcsszereplők (önkormányzati döntéshozók, vállalatok, üzletemberek, szakpolitikusok stb.) megkereséséből fakadó frusztráció

• Egy véletlen találkozás (valakivel, aki hallott már a HUB-ról)

• Egy nagy ugrás a semmibe

• Néhány folyamatos bizonytalanságban eltöltött év

• Mérhetetlen nagy hit, hogy a világnak éppen erre van szüksége

• És rengeteg kapcsolatépítés.

• Kérdeztem, mennyi ideig akarja még ezt csinálni. Két évet ad magának, azt mondja. Állítólag 5 év körül jön egy nagy krízis. Persze nem tudja elképzelni, hogy mi mást csinálna, ha nem ezt.

• Magánélete nincs.

• Nem ismer lehetetlent.

• Fáradt. És túlterhelt. Szinte folyamatosan.

 Ez a képlet? Vagy ezek valamilyen kombinációja? Meglátjuk.

milyen HUB? Tejszínhab?

Mindenekelőtt köszönet Gulyás Petinek a szójátékért, amit akkor alkotott, amikor az ösztöndíjam bejelentése után arról értetlenkedett, hogy hova is jövök és mit is fogok csinálni.

A HUB egy nemzetközi hálózat, olyan helyek (hubok) hálózata, ahol néhány elvetemült világmegváltó más világmegváltók számára hoz létre elképesztően inspiráló teret, támogató szolgáltatásokkal, képzésekkel, szakmai műhelyekkel, tanácsadással. Szellemi tejben-vajban fürösztés, vállalkozói közösség, társadalmi innováció.

A szlogenjük elég sokatmondó: The HUB. Where change goes to work (Ahová a Változás jár munkába.). A képlet pedig, ahogy ők leírják: space, events, community (tér, események, közösség).

Valóban. A hely egészen elképesztő, egy régi halászház hatalmas ősi gerendákból, zegzugosra berendezve 4-5 szinten (azért 4-5, mert félemeletek is vannak), régi hangulatos bútorokkal, konyhával, irodai infrastruktúrával, meleggel, hangulattal. A város közepén. Közvetlenül az Unesco világörökség szomszédságában, a fjordok lábánál.

Események szintjén mindenféle van: tematikus estek, közösségi találkozók, műhelyek, tréningek, startup-események.

 

Közösség. Ezt még nem tudom. Az emberek sokfélék, mosolyognak egymásra, van, aki búcsúzásként megölel (minden nap) és tényleg segítenek egymásnak. Van, aki csak azért önkénteskedik, hogy itt lehessen és építhesse a kapcsolatait.

Egyébként meg HUBnak lenni, az egy franchise. Ahol a nagy testvér átadja neked a titkos üzleti modellt nagy pénzért, megmondja egy csomó dologról, hogy hogy csináld (végülis, ő tudhatja, hiszen kipróbálta), aztán pedig építkezhetsz, ahogy csak akarsz. Megtölteni a helyet innovátorokkal, nevelgetni őket, képessé tenni a közösséget arra, hogy önjáró legyen, csupa fincsi kihívás.

 

És hogy tejszínhab-e, az már a személyes része. Igen, tejszínhab, több szempontból is. Egyrészt mivel a nagy váltásban, hét év munka és építkezés és changemakerség után megadta az Élet, hogy kapjak 4 hónap pihenőt, szakmai kiruccanást, kilégzést, feltöltődést, szünetet. Ezért nagy hála és köszönet a Gondviselésnek, a Norvég Alapnak, Koncz Andrisnak, aki a lehetőséget megtalálta, és mindenkinek, aki bármivel is támogatott.

Másrészt azért is tejszínhab, mert a HUB a társadalmi vállalkozás girogio armanija, hogy ezzel a kedves képzavarral éljek. Ami azt jelenti, hogy a teljes luxus, amiből akárcsak egy csipetnyit is adaptálni dejólenne. Hogy lehetséges-e bármi ilyesmi, a végére kiderül.