The End

Vagy La Fine, ahogy a régi filmek végén szokott kiírva lenni.

Igen, igen, ezt a bejegyzést már régóta meg kellett volna írni.
Igazából azt vártam, hogy hivatalosan lezáruljon a Norvég Civil Alappal kötött szerződésem, amely aktushoz pedig az kellett, hogy le legyen adva és el is legyen fogadva a hivatalos, szakdolgozat-méretű záróbeszámolóm.

Ezen is túlvagyunk, és mivel holnap megyek a Rádióba norvég kalandjaimról beszélni, igazán úgy illik, hogy így két hónappal a hazaérkezés után ne egy végtelen történetről beszéljek. Vagy legalábbis egy reflektálatlanról ne.

Sok mindent össze lehetne foglalni a Bergenben töltött négy hónapról, én itt és most a tanulásaimat szeretném, amelyek egy masszív, élmény alapú tanulás útján álltak össze bennem, ezen felül pedig választ fogok adni a hazatérésem óta többetek által gyönyörűen megpengetett kérdésre, mely szerint "végül hogy döntöttél, Kriszta"? (sic. HOGY döntöttél. mert a végeredmény mára már látványosan az itt maradás, de nem is a végeredmény érdekes, hanem a folyamat. mint ahogy ez általában lenni szokott).

Az utazás önmagában boldogít. 

Eltávolodni az életed mindennapjaitól, fizikai szinten varázsolja kisebbekké a korábban óriásinak látszó problémákat.
Ha más tájképet látsz, mint amit otthon nap mint nap, ujjong a lelked, még akkor is, ha kopár vulkáni sziklákról van szó, amelyekben nincsen semmi szép. A kép mássága önmagában felüdít.
Kipróbálni, hogy nélküled nem áll meg az élet, néhol fájdalmas, néhol megnyugtató, de mindenképp nagy kaland.

Ha lekapcsolod a stresszt a lélekről, beindulnak az öngyógyító folyamatai. 

Tanultam ezt már Petrától korábban, meg is éltem itt-ott meditációban, de ilyen hosszú időre még sosem sikerült belefeledkezni ebbe az állapotba. Mert hát, ki kell mondani, nem voltam valami fényes állapotban a kiutazásomkor, sem testileg, sem lelkileg, és tudtam, hogy az első egy hónap arról fog szólni, hogy a nullára fölküzdjem magam. Ez így is lett. És, a vártnál mélyebb tartalmakat öklendezett fel magából a lélek, küzdős álmok és önmagukat megmutató félelmek formájában. Jöttek, sokáig, kifelé. Aztán meg kialakult a napjaimban a testi-lelki-szellemi folyamatoknak egy szép ritmusa, étel, mozgás, meditáció, hegyre menés és egyéb vonatkozásokban. Hosszú távú következményekkel, hálaistennek.

Ha életmódot akarsz váltani, a legjobb, amit tehetsz, hogy elszegődsz kísérőnek valaki mellé, aki a te régi életmódodat folytatja. 

Döbbenetes tükör volt látni minden nap a vezető harcait, küzdését, bizalmát-bizonytalanságát, akarását, belső démonai és a tudatos élete által vívott csatákat, s megélni azt az ijesztő bizsergést, ami őt körülveszi. De legfőképpen látni saját magam elmúlt félévét ez által tükörben. Amikor annyira leterhelt vagy, hogy már csak az emberid sajnálatát váltod ki, amikor olyan feszültség van veled, hogy nem jó a közeledben lenni, amikor napról napra szajkózod, hogy delegálni kéne, de mindig ott találod magad, hogy - féltésből - az utolsó apróság feladatot is megtartod magadnak. Szóval köszönöm a tükröt, hatott.

Ha valamit 6 héten át végzel ugyanolyan ritmusban, az tényleg beíródik. 

Hegyre-nem-menés mint alapparadigma meghaladva, müzlireggeli cukor nélkül beíródva (sőt: szimbólummá írta magát, és egyszerű ízeiben közvetít számomra mindent, ami a bergen-életem része volt) , mozgásigény egyszer s mindenkorra felszabadítva, reggeli meditáció még kissé labilis, de tartja magát.

Választ kaptam arra, hogy bizonyos nyugati társadalmakban miért nincsenek leragadva a társadalmi innováció/vállalkozás definíciójánál és miért inkább a cselekvés fontos nekik. 

A kulturális alapjellemzőkről van szó. Egyszerűen Norvégia úgynevezett "low-context" társadalom, ahol nem az számít, hogy ki vagy (ki volt az apád, milyen a vallásod, milyen vastag a pénztárcád, milyen a nemi orientációd), hanem hogy mit mondasz. Tehát adott témákkal kapcsolatosan is, például a társadalmi vállalkozások ügyében bizonyos megszólalások vagy cselekvések megítélését nem az validálja, ha kellő mennyiségű egyetemi professzor egyet tudott érteni arról, hogy per definitionem mi is történik, hanem hogy hozzáad-e valami értéket a világhoz vagy nem. 

Sajnos hazáimban mindez változtathatatlanul fordítva van. Lásd még erről bővebben: Geert Hofstede írásait.

A strukturálatlan csapongás és az alulkeretezett feladatkör kíváncsiság-alapú tanuláshoz vezet, ami korántsem elvetendő, sőt, a gyermekektől tanulandó hatalmas érték. 

Amikor elkezdtem a HUBban dolgozni, akkor vártam, hogy lesz majd felelősségi köröm, to-do-listem, számonkérésem, lesz majd stábülés, értékelés meg hasonlók. Nem igazán lett. Ennek eredményeként küzdöttem kicsit a saját kontrolosságommal, meg a hasznosság-tudatra való törekvésemmel, aztán végül hagytam magam csapongani a végtelenségig. Olvastam össze-vissza mindent, ami a kezembe került. Addig és annyit, amennyi érdekelt, jól esett, lekötött. Aztán csapongtam tovább. Erről sokáig azt hittem, értelmetlen. Később pedig rá kellett jönnöm, hogy őrült sok tudás "ragadt rám" ily módon, és hogy egészen pontosan ez az, ami a gyerekek csinálnak a világ szabad felfedezése közben. Nem szabadna őket strukturálni, nekik van igazuk.

Külföldiekkel barátkozni, emigránsokat meghallgatni világszemlélet-formáló. 

Sokat sokat hallgattam embereket beszélni arról, hogy milyen Norvégiában az élet. Többségében nem-norvégokat (mert a norvégok közül csak kevesekkel tudtam közelebbi kapcsolatra jutni). És ennek eredményeképp sokféle új színezetet kapott a menni vagy nem menni kérdés, és úgy, ahogyan annakidején a fiatal anyuka barátnőimet hallgatva lebomlottak a tökéletes anyai magatartásról szóló ideáim, úgy erősödött fel bennem a tisztelet és elfogadás mindenféle emigrációs döntést illetően.

A Business Model Generation üzleti tervezési modell és ennek kistestvére, a Business Model You, rulez. 

Erről sok részletet nem írnék, mert akkor az egy egészen új kézikönyv lenne. Maradjunk annyiban, hogy elkötelezett híve lettem az egy oldalas üzleti terv irányzatnak, és legfőképpen azért, mert láttam, ahogy az életbe lép, és használatba kerül (a vastag és hosszú üzleti tervek legtöbbjével ellentétben). 

Részletek itt és itt. 

Mindezek szemléltetéséül a kis beszámolóprezi, amit készítettem, tessék: 

Végezetül pedig a döntés. 

Az előző részek tartalmából: 
A hazatérésem előtt kb. egy hónappal felmerült annak a lehetősége, hogy a HUB meghosszabbítsa velem a szerződést, körülbelül hasonló feltételekkel (félállás, fél fizetés), mint az ösztöndíjam keretében. 
Ez egy jelentős elgondolkodást, vágyak és értékek, ígéretek és tervek újragondolását eredményezte. 
A folyamat bevezető szakaszából kisebb-nagyobb titokzatossággal élő közvetítést rendeztem itt, a blogon, kiváltva ezzel sokak empátiáját, és sokak aggodalmát, meg még sok minden mást, amiről nem értesültem. 
Kaptam rengeteg jó szempontot, végighallgattam hazatérés-sztorikat, haza-nem-térés sztorikat, kaptam óva intéseket a vissza nem térő lehetőségek természetéről, és bátorításokat engem szerető, közeli és távolabbi emberektől. 

Aztán döntöttem. Hogy hazajövök. 
És az egészben az a legérdekesebb, hogy 
1. nem a döntés maga a kunszt, hanem az, ahogy a millió szempontból és érték közül kiválogatod, és képletbe rendezed azokat, amelyeket ennél az egy döntésednél igazán szeretnél figyelembe venni. Hogy végigéled, ahogy a szempontok versenyeznek (pl. könnyed kihívás vs közeli szerelem, külföldi karrier vs saját vállalkozás iránti elköteleződés), aztán kiválasztod azokat, akik a hangsúlyosak lesznek. Ha ezt a csatát lejátszod, és jól rakod össze a képletet, a végeredmény kiugrik magától. 

2. tényleg nem a végeredmény az igazán izgalmas, hanem a folyamat. És tényleg nem az a kérdés, hogy a döntés jó-e, hanem hogy akkor, amikor a szempontokat válogatod, akkor őszinte és hűséges tudsz-e lenni a legbensőbb önmagadhoz. Ha ez megvan, jó lesz a döntés is, a végeredmény is. 

3. minél kevésbé érdekel a döntésed következtében előálló élethelyzetben, hogy mi lett volna, ha, annál valószínűbb, hogy a szempont-válogatáskor hű voltál önmagadhoz. 
Végeredmény: a valós szabadság megélése. Közben is, utána is. 
Köszönöm mindenkinek, aki a döntésem folyamatában látni engedte a saját szempontjait és vívódásait, legyen áldás minden további döntéseinken!

Alig hitted, hogy egyszer ez is eljöhet még

Sijlével, az alapítóval sokat beszélgetünk arról, hogy sürgősen és fontosan, azonnal és halaszthatatlanul, a saját éltminőségének az egészséges zónába való visszaterelése, és a HUB fenntarthatósága végett szüksége van maga mellé valakire, akiben megbízik, aki átlátja a stratégiai kérdéseket és magas szinten el tud köteleződni, tulajdonosi szemlélettel nézni a házra, a jövőre meg az egész küldetésre. Akivel épp beszélgetésben vannak erről, azzal kapcsolatban egyre több elbizonytalanító tényező derül ki. Más jelölt pillanatnyilag nincs.

és akkor.

2013. november 22-én, pénteken, 13:07-kor (pontosan egy hónappal és néhány órával a hazaindulásom előtt), elhangzik a következő mondat:

- You know, Kriszta, people like you and me don’t grow on the trees. I want you! Move to Bergen!

(tudod, Kriszta, az olyan emberek, mint te meg én, nem teremnek akárhol. Veled akarok dolgozni, költözz Bergenbe!)

Nem is emlékszem pontosan, mit éreztem, talán természetességet. Ismét ellenőriztem az odabent élő, hazahúzó erőket, elmondtam neki, hogy egyáltalán nem ő az első, aki ezt mondja nekem, és én is nagyon szeretném, de miből élnék meg az itteni nagy világmegváltás mellett?

Erre válaszul biztosít róla, hogy van rá pénz. Megtalálná.

Aztán véget ér a szünet, és visszamegyünk Benjaminhoz meg a többiekhez, az emberierőforrás-helyzet általánosságáról értekezni.

Hát itt tartunk.

Process

„There is a guy from the Kaos Pilots and wants to make a process for us next week” – mondta. Ebből csak két dolgot nem értettem: hogy kik a káoszpilóták és mit értünk folyamat alatt. Aztán kiderült, hogy a Kaos Pilots egy nemformális felsőoktatási intézmény, ahol ilyen-olyan folyamatfacilitátorokat, trénereket, szervezetfejlesztőket és hasonló lényeket képeznek AppreciativeInquiry szemléletben, akiknek van néhány tipikus stílusjegye, például hogy képesek úgy befejezni egy e-mailt, hogy „I wish you a wonderful Thursday”. Mondaná erre a szarkasztikus énem, hogy mi a jóég lehet csodálatos egy csütörtökben, ha nem tudnám, hogy igenis, nagyon sok minden lehet csodálatos.

Tehát egy szervezetfejlesztési alkalomnak nézünk elébe. Aminek egyébként is nagyon örültem volna, hiszen különös lehetőség, hogy beletekinthetek egy norvég szervezeti kultúrájú csoportmunkába, de amióta rájöttem, hogy tulajdonképpen az én itteni szerepem egy folyamatosan elérhető vezetői konzultánssá nőtte ki magát az alapító számára, és velem beszéli meg a dilemmáit meg a stratégiai kérdéseket, azóta még inkább üdvözlöm az ilyen alkalmakat. Mindemellé még azt is feladatul kaptam, hogy segítsek Benjaminnak a felkészülésben, egyrészt mert neki ez lesz a facilitátori vizsgája, másrészt pedig mert káoszpilóta mivoltából következően fennáll a veszélye annak, hogy csodálatos és gyönyörű álmodozásban lesz majd részünk azon a napon, de a realitásokat és a kézzel fogható megoldásokat meg sem fogjuk közelíteni. Konzultáltunk is, több alkalommal, ennek kapcsán meg kell említenem, hogy az izlandi Tanja mellett ő lett a második ember ittlétem alatt, aki interjút készített velem és nagyon eltalált egy-két kérdéssel, amit külön köszönök (erről később). Élveztem a vele való munkát, mert nagyon figyelmes, valóban appreciative (bocs, erre nincs jó magyar szó), nyitott és befogadó.

Aztán eljövel a nap, lezajlék a folyamat és veszíté el a mi Benjaminunk a fonalat körülbelül a találkozó kétharmadánál. Ami most nem baj, egyrészt mert eléggé intelligens, kicsi és autonóm csoport voltunk, úgyhogy tudtuk úgy alakítani a saját munkánkat, hogy a lehető leghasznosabb legyen. Addig ő fényképezett. Másrészt azért sem baj, mert ez neki a vizsgamunkája, és sokat fog tanulni belőle, és pontosan ott tart az egész folyamatfacilitálással, ahol ennyi idősen, ennyi tapasztalattal tartania lehet. És erre olyan jó volt egy tükröt látni, kezdő önmagamat, aki egymás után felsorakoztatott módszerekre és gyakorlatokra tudja csak jól felépíteni a nap menetét, és amikor valami nem várt helyzet áll fel a csoportban, akkor is egy újabb módszert próbál alkalmazni. Akinek a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a kontrollt a folyamat felett, és ha ez megtörténik, csak nagyon nehezen tud a csoport iránti bizalmára hagyatkozni. Aki nagyon küzd azzal, hogy megtalálja a megfelelő kérdéseket a feldolgozókörök második szintjén (tudjátok, amikor ül a csoport a témák szerint rendezett post-itek fölött és az istennek se látod meg, hogy hol lehet itt a nagy, mindeneket átfordító összefüggés, aztán lövöldözöl néhány kérdést, rendszerint mellé, aztán ők nem értik és beáll a legkevésbé sem kreatív csönd).

Arról, hogy milyen a norvég csoportmunka-kultúra, csak óvatosan mernék ez után az öt másik emberrel eltöltött fél nap után nyilatkozni. Tapasztaltam egy sokkal erősebb analitikus gondolkodást, és egy erősebb keretezettségre való igényt, mint az otthoni csoportokban. Egy kicsivel nagyobb jólneveltséget, erősebb mintakövetést és azt a mindenek felett (alatt? mögött?) álló egalitariánus attitűdöt, ami a norvég társadalom egyik legerősebb jellemzője (és amiről nem tudom már megállapítani, hogy valóban jelen volt-e vagy csak amióta ezt egy nemrégen készített, társadalmi perspektívákról szóló interjú beültette a fejembe, már mindenhova odalátom). 

Mindenesetre született néhány használható ötlet, és ahogy ez odahaza is lenni szokott, elmondhatjuk, hogy csak akkor volt értelme a napnak, ha le fogunk tudni ülni hamarosan és folytatni néhány lépéssel a konkrétumok felé.

Élő Könyvtár

Egy ideje már kacérkodom a gondolattal, hogy megírom, milyen nem-vezetőnek lenni itt.
Hogy mennyi új felismeréssel és időnként mennyi fogösszeszorítással bír járni,
és hogy ez mennyit tanít önmagamról.

De ez a bejegyzés még nem erről fog szólni.
Hanem arról, hogy tegnap este megvolt a nagy debüt, az est az (eddig csak) általam ismert és hozott módszertannal, az élő könyvtárral.

És csodamód, ahogy ez mindig lenni szokott, nagy és szép, mély és megerősítő emberi találkozásokat eredményezett. Őszinteséggel, nyitottsággal, a másikra való kíváncsisággal fűszerezve.

Szeretem, ahogy az emberek szeretik ezt a nagyon egyszerű, mégis nagyon kreatív módszertant. Ahogy belemélyednek, aztán meghatódnak önnön nyitottságukon és megérintődöttségükön.

És ez most igazán az önző rész, de jó érzés volt újra "színpadon" lenni, és észrevenni, hogy hopp, folyékonyan beszélek szakmaiangolul végre, és aztán kapni a magabiztosságra pozitív visszajelzést.

Szóval, a megérkezett első hó mellett ez a hét híre.
Fotók hamarosan.

Villanyszerelők

Ezt a bejegyzést családom élő és megboldogult villanyszerelő-férfitagjainak ajánlom.

 

Néhány hete tűntek fel először.

Egy magas, kifinomult, őszes-szakállas, elegáns férfi (komáromiaknak: Boráros Imrére emlékeztet leginkább), és néhány kölyök.

 

Előzetes bejelentés nélkül jöttek, létrával, szerelőcuccal, és hol csöndben, hol zajosan, kb. hetente egy-két nap erejéig, elfoglaltak maguknak valamenyi teret a házból.

A kezdetek kezdetén egy diszkrét körbevezetéssel indítottak (hát igen, különleges élmény lehet egy 350 éves faházban villanyt szerelni, mondtam bájosan a tanárnak én. Nem hatódott meg tőle).

Valami gyakorlat-szerűn vannak a srácok. Időnként magukra hagyja őket. És szerelnek a maguk pantomim-lassú, kamaszos, kedvetlen és unott, mégis ellenálhatatlanul gyönyörű stílusában.
A  szereposztás könnyen átlátható.

- Mindig legyen az egy csoportba jutó 5 srácból valaki, aki a létrán áll - hogyha bármikor megérkezne a Tanár (vagy más felnőtt), akkor lássék a munka látszata.

- Mindig legyen egy valaki, akinek kijár, hogy ül (felnőtt szemszögből nézve: fekszik) a legközelebb található ülőalkalmatosságban, és az okostelefonját bizgerálja. Miss Fészbúk nem maradhat egyedül.

- Mindig legyen egy valaki, aki nem veszi le a sapjákát. Az olyan kúl. Legtöbbször a szoborszépségű afro-srác az.

- Mindig legyen valaki, aki a csavarhúzó-szerszám-övtáskát viseli. Az olyan szexi.

 

Ma van az utolsó napjuk, úgy is néz ki a mai nap, mint egy színházi darabtemetés. Vicceskednek, fütyörésznek, elindítják a régi lemezjátszót, belehőbörögnek a mirkofonba, felfalják az egész heti diszkrét-norvég-szendvics-ebédnek való alapanyagot, bömböltetik az egyébként vicces zenéket játszó rádiót. Skandináv mércével mérve elszabadul korlát(ozhatat)lan zabolátlanság.

 

Csodálatos és imádnivaló kamaszkor.

Human Library

Körülbelül az első nap derült ki, amikor ideát szakmai munkába fogtunk, hogy van egy itteni (na jó, ausztráliából épphogycsak ideköltözött) srác, aki találkozott már valakivel, aki látott már élő könyvtár módszertannal megvalósítot foglalkozást, és onnantól fogva neki is az a vissza-visszatérő ötlete, hogy élő könyvtárat kéne szervezni itt is.

 

Remek, mondtam, mert én már csináltam is élő könyvtárat (vagy könyvtárt? nem tudom eldönteni, tegnap pont erről beszélgettünk, hogy miért is olyan bonyolult a magyar nyelvet elsajátítani, és hogy aki nem anyanyelvi beszélő, annál mindig a tárgyas ragozásnál bukik ki valami kis hiba, mert azt aztán tényleg nehéz jól használni), nem is egyszer, sőt, többféle felállásban, többféle célcsoportnak, többféle témához.

 

Úgyhogy rögtön be is illesztettük a Vállalkozások Világhetének (Global Entrepreneurship Week) a programjába: kulturális vállalkozókat hívunk majd élő könyvnek, különböző személyes-szakmai történetekkel, különbző területekről.

 

Tulajdonképpen ebben eddig nincs semmi különös.

Ami különössé teszi, az két dolog:

Az egyik, hogy ebben az esetben végre megvalósul a minden nemzetközi együttműködésre alapozó pályázatban áhított és itt-ott megszépített (neagyisten behazudott) kétoldalú tudástranszfer (értsd: én is hozok valamit, nem csak viszek haza).

 

A másik pedig, hogy miután elkészültünk az est részletes tervezésével és ránéztünk, hogy hol fogjuk hirdetni, kiket várunk résztvevőként, kiknek lehet ez valóban vonzó rendezvény, azon kellett elkezdeni izgulni, hogy hogyan limitáljuk majd az érdeklődők közül a beengedettek létszámát, hogy nehogy túltelítettség legyen (ahelyett, hogy azért lennének álmatlan éjszakáink, hogy hogy hozunk majd be egy nyitott rendezvényre elég embert, hogy ne égjünk szénné az élő könyvek előtt, és ők se érezzék, hogy nem érdekel senkit az ő személyes történetük).

 

 

Informatikusok

Előre szólok, hogy semmi újat nem fogok konstatálni a címben lehatárolt csoport sajátosságairól, működésmódjáról, életviteléről, kommunikációs stílusáról vagy ilyesmi.
Szóval aki innovációra is vágyik az élet szépségein való elmélkedésen túl, az ezt a bejegyzést szkippelheti nyugodtan.

A házban kétféle vállalkozó van: a szabadúszók és azok, akik kis csapatokban dolgoznak.
Utóbbiak közé tartoznak az infós fiúk is, akik hárman egy zene-megosztó oldalt működtetnek, amely Norvégia szinten a 2. legnépszerűbb. Tehát ez már önmagában is siker.

A másik kiinduló megállapítás, hogy a mindennapokban a napi rutinok ugyanolyanok. Főleg az ebéd. Ugyanaz a sonka, szalámi, sajt, uborka, paradicsom, vaj, majonéz, pesto, narancs- és kiwikarikák. Ugyanaz. Soha más, soha több, soha kevesebb.

És akkor lejönnek 12 körül az infósfiúk hármasban. Ketten elkészítik a minden nap geometriai pontossággal ugyanúgy kinéző szendvicsüket (sonkakaraika, rajta kicsit kisebb paradicsomkarika, rajta kicsit kisebb uborkakarika, hát nem cute?), a harmadik srác ugyanúgy előveszi az ugyanolyan dobozba csomagolt ugyanolyan salátáját. És esznek csendben, közben rövid mondatokkal beszélgetnek, vagy csak ülnek egy asztal körül és esznek csendben.

Ma megpróbáltam velük beszélgetni. Szakmai életút aspektusból természetesen, ahogy mindig is szoktam.

- És fiúk, ti hogy kezdtetek el együtt dolgozni? Barátok voltatok már régebben vagy kollégák?
- Ki ketten az egyetemre jártunk együtt. Ő nem.
- És akkor ti, hogy találkoztatok?
- Csak elkezdtünk együtt dolgozni.
- Egy másik cégnél?
- Nem. Itt.
- ... ...

Basszus. Mindig elfelejtem, hogy az informatikusok esetében nem a beszélgetés íve, hanem az információ átadása számít. 0/1 kóddal.

És mivel a legújabb társalgási alapelvem, hogy "ami nem érdekel, azt ne kérdezd meg és csak akkor kérdezz, ha tényleg érdekel", a beszélgetésünk itt véget is ért.

CSR együttműködés, de TÉNYLEG!

"Corporate Social Responsibility (CSR) is like teenage sex. Everyone says they are doing it, but only half are really doing it, and of the half.... only half are doing it the right way."

 

Igy kezdődik az a kártya-alapú prezentáció, amelyet közösen készítettünk S-vel, a vezetővel, a (megnevezése most még nem lehetséges) Nemzetközi Tanácsadó Cég (továbbiakban NTC) és a HUB között.

 

A mondás igaz. A vállalat meg !motivált! Ők kopogtattak be. Hogy alkossunk valami közös, valódi társadalmi hatást keltő, tényleg-valóban-csr együttműködést. Úgyhogy mi nekiláttunk, és beleszőttük az összes álmainkat egy olyan prezentációba, amely a két szervezet közötti együttműködési lehetőségekről szól. Mivel egy tanácsadó cégről van szó, ezért hála istennek tovább lehetett tekinteni a kerítésfestés és társain, valósabb, szakmaibb, mindkét fél számára inspiráló programlehetőségek felé.

 

Amelyekben - mondanom sem kell - nulla készpénz-mozgás van.

 

Miután elkészítettük a 10 elemből álló programcsomagot, komolysági sávokba rendeztük a társadalmi hatás mérete szerint, és a lelkesedés a tetőfokára hágott, megszületett az igazán out-of-the-box keretötlet is: legyen játékos, tegyük rá az egészet egy pakli kártyára.

Úgyhogy most kártyalapokra nyomtatott programelemeket pakolgathatnak NTC-ék a döntéshozó testületben, hogy mit kérnek és mit nem. Van minden, a kihelyezett tanácsadó munkatárstól az ijfú-tehetség-örökbefogadásig bezárólag.

 

Részletek később, egyelőre - mondjuk úgy - üzleti titok.

Ne használj SWOT-ot!

Ma, meg még néhány napon át a Business Bootcamp elnevezésű rendezvény-tréning-ws résztvevőit látjuk vendégül a házban. Szimpatikusak, lelkesek, etetjük őket a helyi Bastantból (a helyi Leves) hozott finom ebéddel, satöbbi.

Mivel az esemény norvégul zajlik, ismét csak néhány dolgot kapok el,
de a mai nap mondása a következő:

- Van itt még valaki közöttetek, aki SWOT analízist használ az üzleti tervezésben?
- (kezek a magasba)
- akkor HAGYJÁTOK ABBA!

Hogy miért? Azért, mert vannak sokkal dinamikusabb, gyorsabb, a világ menetéhez gördülékenyebben igazodó üzleti tervezési eszközök.
És ugyanezen okból kifolyólag nem érdemes hozzú távú üzleti terveket sem írni. Mert évekig írod, és mire elkészülsz vele, megváltozik a világ, aztán kezdheted az egészet elölről.

Aztán a nap többi részét ilyen-olyan lean módszerek tanulmányozásával töltik.

Global Entrepreneurship Week

November 18-tól 24-ig.
Erre készülünk, mármint a saját programunkra a Global Weeken belül.
Az én aktuális feladatom, hogy összerakjam a HUB heti programját.

De ne szaladjunk a dolgok elébe, egyelőre inkább csak nézzük meg, mi is ez az egész.

 

Még több info itt.

Gimisek

Jött ma egy osztálynyi középiskolás megnézni a HUB-ot.
Először úgy gondoltam, hogy nem jövök be, amikor itt lesznek, mert a nagy nyüzsiben nem lehet majd dolgozni.
De aztán észbe kaptam, hogy hát hiszen ez a kedvenc korosztályom, másrészről meg Esemény van a házban, és ott mindenképp ott kéne lennem.

Végül találkoztam velük egy rövid időre. És hát kellemesen ért a tapasztalat, hogy a középiskolások itt is olyan széparcú, néhol unott, néhol huncut, nagynő-nagycsávó berendezkedésben játszanak, mint otthon.
És a "van-e kérdés?" kérdésre itt is azok a zavart mosolyok jönnek, mint az otthoni középiskolások körében.

Speaker's corner

A hétvégén a város egyetlen és legnagyobb sörtfesztiválja zajlott mindenütt körülöttünk, mespékelve egy gasztrofeszttel.

Szóval folyt a sör és a tömeg mindenhol, ami azért különösen izgalmas, mert a HUB egy olyan szerencsés helyen van, hogy lehet belőle átjáróházat csinálni négy ajtó kinyitásával, és ennek következtében bárki bárhová is hömpölyög, rajtunk keresztül vezet az útja. Megállhat, nézelődhet, kérdezősködhet. És máris van valami élménye velünk.

 

Ami pedig a saját programunkat illeti, két napon át óránként egy-egy speaker lépett fel sör vagy gasztro, innováció vagy társadalmivállalkozás témában.

 

Erre kellett becsalogatni a T. Nagyérdeműt, a sörfesztiválon áramló tömegből, szórólappal, mosollyal, a 15 perc megpihenés ígéretével, vagy bármi mással, amivel csak eszünkbe jutott. És mindig lett 10-12, időnként akár 20 ember, aki betöltötte a teret.

 

 

Az esemény tanulságai (nekem) a következők:

• becsalogatni valakit, akinek alapvetően nem volt célja ide bejönni, hanem csak úgy kóvályog, ugyanolyan nehéz itt, mint bárhol máshol (SOHA, értsd soha nem gondoltam volna, hogy valaha is úgynevezett hostessként fogok majd működni egy rendezvényen, főleg nem egy olyanon, amelynek nem értem a nyelvét és gőzöm sincs, hogy az általam ajánlott programcímek mit is takarnak pontosan)
• azzal, ha beinvitálsz valakit a "házadba", a lehető legtöbbet tettél érte, hogy hozzád kapcsolódjon, akár csak az érzéseken, az atmoszférán keresztül
• ha meg szeretnél erősíteni valakit abban, hogy amit csinál, ha jó, állítsd ki egy színpadra, mikrofon elé, és hagyd, hogy elmesélje a történetét néhány embernek (lásd még Benkő Vilmos tanításai a retorika hasznosságáról)
• a kisvállalkozók, biokertészek, almalégyárosok, helyi házikencészek itt is olyan egyszerű emberek, mint otthon, és egyáltalán nem nem szupersztárok. Ugyanúgy szorongnak, félnek, büszkék, zavarba jövősek, időnként megmondósak, mint a mieink. Ez jó (először frusztráló, aztán zseniálisan érdekes volt úgy hallgatni a beszélőket, hogy nem értettem a nyelvből semmit. Sok átjön a metakommunikációból. És még a sztorik is hasonlóak, mint az otthoniak).
• ITT az emberek TUDNAK 10 percet beszélni, és nem tovább. "Nincs esélyük tovább beszélni, mert meg van nekik mondva, hogy ennyit beszélhetnek" - mondja erre a főszervező. Majd meghívom őt egy-két magyarországi konferenciára, hadd csodálkozzon.
• Ha idegeneket, véletlen erre kószálókat, sörivókat invitálsz a programodra, nem kell több célt kitűznöd magad elé, mint hogy megéljék, hogy itt-jó-lenni. Ennyi.

Rendezvényszervezési szekció over. Mára. Egy következő bejegyzésben nézzük meg, milyen egy bergeni vikingasztrofesztivál.

milyen HUB? Tejszínhab?

Mindenekelőtt köszönet Gulyás Petinek a szójátékért, amit akkor alkotott, amikor az ösztöndíjam bejelentése után arról értetlenkedett, hogy hova is jövök és mit is fogok csinálni.

A HUB egy nemzetközi hálózat, olyan helyek (hubok) hálózata, ahol néhány elvetemült világmegváltó más világmegváltók számára hoz létre elképesztően inspiráló teret, támogató szolgáltatásokkal, képzésekkel, szakmai műhelyekkel, tanácsadással. Szellemi tejben-vajban fürösztés, vállalkozói közösség, társadalmi innováció.

A szlogenjük elég sokatmondó: The HUB. Where change goes to work (Ahová a Változás jár munkába.). A képlet pedig, ahogy ők leírják: space, events, community (tér, események, közösség).

Valóban. A hely egészen elképesztő, egy régi halászház hatalmas ősi gerendákból, zegzugosra berendezve 4-5 szinten (azért 4-5, mert félemeletek is vannak), régi hangulatos bútorokkal, konyhával, irodai infrastruktúrával, meleggel, hangulattal. A város közepén. Közvetlenül az Unesco világörökség szomszédságában, a fjordok lábánál.

Események szintjén mindenféle van: tematikus estek, közösségi találkozók, műhelyek, tréningek, startup-események.

 

Közösség. Ezt még nem tudom. Az emberek sokfélék, mosolyognak egymásra, van, aki búcsúzásként megölel (minden nap) és tényleg segítenek egymásnak. Van, aki csak azért önkénteskedik, hogy itt lehessen és építhesse a kapcsolatait.

Egyébként meg HUBnak lenni, az egy franchise. Ahol a nagy testvér átadja neked a titkos üzleti modellt nagy pénzért, megmondja egy csomó dologról, hogy hogy csináld (végülis, ő tudhatja, hiszen kipróbálta), aztán pedig építkezhetsz, ahogy csak akarsz. Megtölteni a helyet innovátorokkal, nevelgetni őket, képessé tenni a közösséget arra, hogy önjáró legyen, csupa fincsi kihívás.

 

És hogy tejszínhab-e, az már a személyes része. Igen, tejszínhab, több szempontból is. Egyrészt mivel a nagy váltásban, hét év munka és építkezés és changemakerség után megadta az Élet, hogy kapjak 4 hónap pihenőt, szakmai kiruccanást, kilégzést, feltöltődést, szünetet. Ezért nagy hála és köszönet a Gondviselésnek, a Norvég Alapnak, Koncz Andrisnak, aki a lehetőséget megtalálta, és mindenkinek, aki bármivel is támogatott.

Másrészt azért is tejszínhab, mert a HUB a társadalmi vállalkozás girogio armanija, hogy ezzel a kedves képzavarral éljek. Ami azt jelenti, hogy a teljes luxus, amiből akárcsak egy csipetnyit is adaptálni dejólenne. Hogy lehetséges-e bármi ilyesmi, a végére kiderül.