Julemarked

 Elérkezett ide is a karácsonyivásár-szezon.
Az egyik bryggeni faházban, mondhatni a HUB szomszédságában, ahol eleve múzeum van, tartották az e hétvégi dizájn- és kézművestermék karácsonyi vásárt.

Már pénteken kedves, szívecskés nyalóka alakú fatáblákat helyeztek el a környékbeli útjelzőtáblák mellé, gondoltam is, hogy ez biztos valamilyen közlekedés-szelídítő gerillaakció (Közeleg a szeretet ünnepje, fékezzen szeretetel, ha gyalogost lát! Vagy valami ilyesmi). Aztán később kikerültek a feliratok is.

Gondosan kiválasztottam azt az időt, amikor a legnagyobb tömeg várható (szombat 11 és 12 között), hogy gyakorolhassam az olyan régen megélt tömegnyomor élményét, és felkerestem a fent nevezett intézményt.

Sok szép kézműves temék, süti, fagyi, kávé, leves. És a kézműves, illetve dizájntermékek klasszikus portfóliója az ezüst ékszertől a festett szoknyán át a horgolt almamelegítőig. Cuki. Mindenhol minden cuki. Nekem egyedül a bergeni black metal dizájner terméke, a fatemplom alakú gyertya szúrt szemet, Krisztus születésének ünnepére készülődvén, de bizonyára a szervezőknek előbbre volt a prioritáslistáján a helyi dizájnerek propagálása, mint az ünnep spirituális lényege. Sebaj.

A sok szépség és a velük ismerkedő tömeg láttán még inkább erős lett a késztetésem arra, hogy a helyi és/vagy kézműves, egyedi és/vagy dizájn termékek értékét éljem, hangsúlyozzam, terjesszem, támogassam. És - noha Bé biztos mondaná, hogy a helyi termék fenntarthatóság szempontból mindig az é a helyé, ahol épp vagyunk  - bennem még inkább a hazai-helyi termék iránti vonzódás erősödött.
Hiszen a képlet alapvetően ugyanaz. Lekvár, szoknya, fülbevaló. Ez kell az olyan biocsajoknak, mint én. Mondja a szarkaszikus énem.

Az év innovációja díjat tőlem az az alkotó kapta, aki törött porcelándarabokból készít ékszereket (próbáljátok csak ki, milyen gyönyörűen mutat egy régi teáscsésze letört füle ezüst láncra lógatva).

Egyébként pedig, harmadik advent-vasárnap, az öröm vasárnapja. Pulcsiban hegymászós idő, köszönjük, élet!

A sötét

Amikor elkezdtem mondogatni, hogy jövök Norgéviába, sőt, Bergenbe, kétféle válaszreakcióval találkoztam.
Az egyik egy ujjongó örvendezés volt, hogy milyen jó elmenni és Norvégia, különösen Bergen milyen gyönyörű.
A másik pedig általában a "Minek mész oda, hiszen ott hideg van és sötét" - alapképletet követte, kölönféle díszítésekkel, triolákkal és fortissimókkal. A földrajzban járatosak még azt is tudták, hogy Bergen esetében az esőt is be kell sorolni a borzalmak közé.

Bekattant, a vég közeledtével sorra kéne vennem még azokat a kérdéseket meg sztereotípiákat, amelyekkel itt a blogon nem foglalkoztam eddig.

A hidegről meg az esőről már esett elég szó.
Most a sötét jön.
Tőmondatokban.

Először is: alig van kevesebb napfényes óra, mint otthon.
Másodszor: ha borult az ég, általában sötétebb van, mint otthon.
Harmadszor: gyakran borult az ég.
Negyedszer: ma reggelig (december 5) soha semmi bajom nem volt a sötéttel.
Ma reggel volt az első olyan alkalom, hogy 8:10-kor ébredve fellázadt bennem a lélek, hogy miért van olyan sötét, mintha éjjel kettő lenne? Így nem lehet felkelni, elindulni, munkához látni. Nem indulhat ennyire nehezen és ennyire későn a nap. Általában úgy kezelem ezt a kérdést, mert itt megtehetem, hogy nem indulok el reggel otthonról, amíg ki nem világosodik. Ez 10 órás érkezést jelent. A délutáni/esti sötétség nem olyan zavaró.
Ötödször: Advent van. Az a fényre várakozás ideje. Egyáltalán nincs is rosszkor ez a sötét.
Hatodszor: Sok, szép, ízléses és meghitt karácsonyi kivilágítás van.  Advent első vasárnapján kapcsolják fel az összeset, egy ünnepi koncert, fáklyás felvonulás, tűzijáték meg mindenfélék kíséretében. Tömeges, de a pontszerűsége miatt kedves mégis.

Hát most ennyit a sötétről.

Folytatása következik

mármint a kiakadós és szorongós bejegyzésnek.

Amely történetnek nagyon sok tanulsága van. Egyrészt egy ideje már figyelgetem, hogy hogyan működnek azok a blogok, amelyek sok interaktivitást tudhatnak maguknak, hogyan generálnak párbeszédet, értékes véleménycserét az olvasók között (nem a nyáladzó, gyenge vitakultúrájú tömegekre gondolok, hanem azokra a helyekre, ahol nyitott és igényes kommentelés folyik). Érdekes módon ezek legerősebben a pszichodrámában sharing néven ismert jelenségre alapoznak, mely szerint azzal, hogy kimondanak, megneveznek, nyilvánosságra hoznak, megmutatnak egy élményvilágot, amely ismerős mások számára is, ez által utat nyitnak arra, hogy akik szintén átéltek már hasonlót, merjenek beszélni róla. Ez két dolog miatt jó: egyrészt, mert aki felvállalja a saját történetét, az rengeteg együttérző támogatást kap másoktól, akik reagálnak rá. Másrészt pedig, akik nem mertek korábban beszélni róla vagy nem tudták megnevezni az érzést, azok kapnak egy bátorítást és mintát. Ezt a folyamatot mindkét oldalról nagyon értékesnek tartom.

Nade, hogy visszakanyarodjak a korábbi bejegyzésem sorsára: bár itt ez nem volt nyomon követhető, de nagyon érdekes folyamatokat indított el: beszélgetéseket, levelezéseket, felismeréseket. Okozott konfliktust is és megkönnyebbülést is (amióta kimondtam, enyhül a szorongás, ahogy ez lenni szokott), nagyon jól összekapcsolt másokkal és kaptam jónéhány megerősítést meg gondolkodnivalót is.

Hogy konkrétabban szóljak, a következők jöttek az elmúlt egy hét alatt:

• két hazatéréstörténet (Brüsszel és Szilícium-völgy) a Gondviselésre való ráhagyatkozással és a demokrácia iránti türelemre intéssel kombinálva
• egy óva intés a szociológusoktól elvárható szofisztikált, gondolkodás-alapú fogalmazásra, és egy ebből kialakuló nem konfliktusmentes levélváltás
• egy eddig nem ismert Bornai Tibor dal, ami kicsit erről is szól
• két ösztöndíjastárs együttérző sóhaja, rövidebb beszélgetésekkel arról, hogy ki-ki hogy éli meg ugyanezt
• egy ittmaradásra ösztökélő kvázi-állásajánlat
• egy mindent elsöprő szerelmi vallomás
• és egy szépséges külföldön-élő történet arról, hogy hogyan is íródott belénk az otthonérzés a föld szagával és az évszakokkal együtt.

Mindenkinek hálás vagyok ezekért, akikkel tudtam beszélgetni, és örülök, hogy felvállaltam.

Nem mondom, hogy ezzel a téma lezárva, de a bizalomhoz jónéhány lépéssel közelebb kerültem. Bármi legyen is.

Alig hitted, hogy egyszer ez is eljöhet még

Sijlével, az alapítóval sokat beszélgetünk arról, hogy sürgősen és fontosan, azonnal és halaszthatatlanul, a saját éltminőségének az egészséges zónába való visszaterelése, és a HUB fenntarthatósága végett szüksége van maga mellé valakire, akiben megbízik, aki átlátja a stratégiai kérdéseket és magas szinten el tud köteleződni, tulajdonosi szemlélettel nézni a házra, a jövőre meg az egész küldetésre. Akivel épp beszélgetésben vannak erről, azzal kapcsolatban egyre több elbizonytalanító tényező derül ki. Más jelölt pillanatnyilag nincs.

és akkor.

2013. november 22-én, pénteken, 13:07-kor (pontosan egy hónappal és néhány órával a hazaindulásom előtt), elhangzik a következő mondat:

- You know, Kriszta, people like you and me don’t grow on the trees. I want you! Move to Bergen!

(tudod, Kriszta, az olyan emberek, mint te meg én, nem teremnek akárhol. Veled akarok dolgozni, költözz Bergenbe!)

Nem is emlékszem pontosan, mit éreztem, talán természetességet. Ismét ellenőriztem az odabent élő, hazahúzó erőket, elmondtam neki, hogy egyáltalán nem ő az első, aki ezt mondja nekem, és én is nagyon szeretném, de miből élnék meg az itteni nagy világmegváltás mellett?

Erre válaszul biztosít róla, hogy van rá pénz. Megtalálná.

Aztán véget ér a szünet, és visszamegyünk Benjaminhoz meg a többiekhez, az emberierőforrás-helyzet általánosságáról értekezni.

Hát itt tartunk.

Mit isznak a norvégok?

Ezt a bejegyzést amarika-nak ajánlom.

És még mielőtt belekezdenék, előre leszögezem, hogy nem csak az a kérdés, hogy mit, hanem hogy hogyan.

Mindenekelőtt: Norvégiában nagyon szigorú az alkoholfogyasztás szabályozása, ennek megfelelően a nemzeti alkoholizálási kultúrából hiányzik a mértéktartás. Merugye, olyan szigorúak a külső szabályok, hogy a bensőből fakadó mércék természetes kialakulásának esélye sincs.

Hogy hogyan szigorú, arról röviden csak annyit, hogy kétlépéses életkori tiltás van (18 után ihatsz sört, 21 után töményet is, alkoholszázalékhoz kötve), másrészről csak a nemzeti alkoholboltban lehet kapni sörnél erősebb italokat (nyilván nem így hívják, de nem lehetett kihagyni ezt a ziccert), harmadrészt pedig igenigen drága.

És hogy mit isznak, arra az a válasz, hogy legfőképpen sört – mindenféle híg és nem túl jó söröcskéket, sörfesztivál alkalmával kézműves és még mindenfélébb söröket. Bort sokkal kevésbé, de ami elérhető, arra a rossz helyenként nem elég kifejezés. Isszák dobozból is, szintén drágán (a Jóisten meg az Édesapám bocsássa meg nekem, de egyszer, egy bárban, ahol nem vettem észre időben, már én is keveredtem dobozos borfogyasztásba. Tudnom kellett volna, amikor azt válaszolták a milyen boruk van - kérdésemre, hogy „fehér vagy vörös”, hogy jobb lenne mást kérni).

Nem alkoholos témában pedig kávéból a híg nagyhosszú amerikai típust (bár már hallottam néhányakat sóvárogni olasz eszpresszó után), és kólát. Sok kólát.

És most még két sztori erejéig térjünk vissza a hogyan? kérdéskörre. Egyrészt tehát, mint fentebb említettem, szigorúak a korlátozások, ezért aztán hétköznap, például egy jóleső vacsorához vagy munka utáni beszélgetéshez szóba se jöhet mondjuk egy pohár finom bor, ellenben hétvégén (egyetemisták esetében ez ugye már a csütörtöktől kezdődő napokat jelenti) uccuneki, ami belefér. Sokat költenek, hamar lerészegednek, és ótvarul néznek ki részeg állapotban. Az alkohol ára pedig két tipikus viselkedést von maga után: 1. otthon isznak buli előtt (amennyit csak bírnak), 2. akik nagy lábon szeretnek élni, azok akár hetekig spórolnak egy-egy ivós estére.

A házibuli-szokások pedig állítólag olyanok (ezt magam nem tapasztaltam, de a forrás megbízható, bár én nem igazán bírtam elhinni), hogy elmegy az ember valakinek a lakására, viszi magával bevásárlószatyorban a szupermarketben megvásárolt alkoholt, és a bevásárlószatyrot a buli alatt mindvégig magánál tartja, ugyanis csak onnan iszik. Másnak nem ad, mástól nem kap, és ami megmaradt a kis készletéből, azt a buli végeztével hazaviszi. Mint egy kis infúziós-tasakot.

A teázás nem igazán bevett, a gyümölcslékre pedig – tekintve, hogy sok érdekességet nem tapasztaltam velük – ez alkalommal nem térnék ki.

Nyelvek

Már egy ideje figyelem, ahogy az inkább-nyugdíjhoz-közeli korú, kicsit szorongós, amerikai származású (romantikus módon Norvégiába házasodott) háziasszonyunk, aki önkéntesként kezdte karrierjét, de ma már főállásban dolgozik itt, kifejezi a norvég honfitársaknak és látogatóknak, hogy nem beszéli a nyelvüket.

„Jeg snakker ikke norsk” – mondja, ami annyit jelent, hogy nem beszélek Norvégul. Erre legtöbbször azt a kedves választ kapja, rövid csend után, hogy dehogynem, ezt a mondatot is milyen tökéletesen mondtad.

A téma, ami igazán foglalkoztat ennek kapcsán, az a pillanatnyi csendben rejtezik.

Mielőtt még beszélgettem volna vele erről, az érkezésem utáni pár napban én magam gondolkodás és felkészülés nélkül, leginkább ösztönből, az „English, please!” – mondattal kezeltem ugyanezt a problémát.

Aztán amikor kicsit átgondoltam, rájöttem, hogy a különbség a kettő között annyi, hogy az ő verziója arról beszél, hogy mit nem csinál, az enyém meg arról, hogy mit szeretnék kérni ahhoz, hogy értsük egymást. Abba most nem mennék bele, hogy az egyik alá-fölérendelődést közvetít, a másik meg partnerséget, inkább a hatékonyság oldalról közelítem meg: az én verzióm után nincsen bizonytalan csönd, mivel itt mindenki beszél angolul, ezért azonnal átváltanak.

Aztán, miután ezen elkezdem elmélkedni és figyelni magam, és beindult bennem némi önvád, hogy ejnye-bejnye miért is nem akarok legalább egy mondatot megtanulni az ő nyelvükön, amikor az ő országukban élek (erről még később), szintén tudattalanul átváltottam a „Sorry, I speak only English” – verzióra, ami szintén eléri a kellő eredményt, kis udvariaskodással körítve. Addig csináltam ezt, míg egyszer egy nagyobb társaságban G, a litván származású önkéntesünk (róla szintén később) mások előtt könnyed stílusban rám pirított, hogy dehogy only, hiszen tudok még magyarul és szlovákul, értem a csehet meg kicsit spanyolul is, akkor mit mondom, hogy only. Igaza van ugyebár.

Úgyhogy mostantól vissza is váltok az eredeti és ösztönös English, please! -re. Hiszen, mint ezt korábban is tudtam, az emberek legnagyobb részének nem jelent gondot átváltani. És bár látom, hogy más ösztöndíjasok mennyire igyekeznek elsajátítani a nyelvet, nekem a kezdetek óta az van berögzülve a fejemben, hogy itt teljes mértékben el tudok boldogulni az angollal, és négy hónap alatt különben is csak akkor tudnék látványos eredményeket elérni, ha nagyon a nyelvtanulásra lennék fókuszálva. És – sajnos, vagy nem sajnos – nem erre vagyok.

A FLU

Pár napja kezdték el mondogatni,
hogy szeptember, általánosan és kivétel nélkül, mindenki számára a nátha és megfázás hónapja.
mert az időjárás változik
mert a sok eső
mert az iskolában nagy baktérium-csere megy
satöbbi satöbbi.

és én harcosan hittem benne, hogy nem fogom elkapni.
hát tévedtem.

de nem is ez az érdekes,
hanem inkább az, ahogy az emberek hozzá viszonyulnak.
elképesztően és végkimerültségig ki tudnak készülni egy kis takonytól,
és aki háromnál több zsebkendőt elfogyaszt egy nap,
az már jobbnak látja otthon maradni és kifeküdni.

valamint
az itt a rendszer, hogy munkahelyről is
3 napig orvosi igazolás nélkül otthon maradhat az ember,
ha akar.

Vállalkozói készségek az oktatásban. Az országos hálózat stratégia-alkotásának rövid története egy magyar szemszögéből

A főnök bejön, elővesz egy óriási flichartot, néhány színes tollat, meg egy köteg színesre nyomtatott dokumentumot. Ír, olvas, rajzol, gondolkodik.

- Min dolgozol éppen?
- A Fiatal Vállalkozók Norvégiában nevű szervezet vezetője jön hozzám nemsokára, jövő héten facilitálok nekik egy stratégiaalkotó folyamatot, ami arról szól, hogy a vállalkozói készségek fejlesztése hogyan legyen beépítve az oktatási rendszerbe. Legutoljára júniusban dolgoztam velük, akkor itt volt a teljes országos hálózat, most csak a board lesz, nagyon előremutatónak és konkrétnak kell a munkának lennie. Átnéztem az eddigi anyagaikat és nagyon tisztán le vannak írva a vízióik, az értékeik, minden le van dokumentálva, magam sem csináltam volna jobban.
- Hm.
- Mivel az előző stratégiai időszakban az történt, hogy egy ember írta meg a stratégiát és a többiek kezébe adta, hogy ez lesz, most nagy figyelmet fordítanak arra, hogy bevonjanak mindenkit.
- És a kormányzattal, oktatásügyi minisztériummal össze vannak kapcsolva?
- Abszolút. Oktatási minisztériummal, a gazdasági minisztériummal, nagyvállalatokkal, ... Ez most nagyon jól megy Norvégiában, egészen sajátságosan.

... és így tovább. És közben szuperjól kidolgozott, szuper-áttekinthető stratégiai anyagokat lapozgat, amelyek mind arról szólnak, hogy hogyan épüljön be a vállalkozói attitűd fejlesztése az oktatásba.
Így kéne ennek mennie. A fiatal vállalkozók jönnek, meggyőzik a kormányzatot, hogy a témájuk fontos, kiépítenek egy országos tanácsadó-hálózatot, elmennek iskolákba, tréningezik a tanárokat (akik egyébként motiváltak is erre), majd pedig a tanárok a diákokkal dolgoznak.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Kormányváltásová

Tegnap voltak a választások Norvégiában (micccsoda időzítés!)

És - láss csodát! - kormányváltás történt: jobboldali kormánykoalíció jövel NŐI (!) miniszterelnökkel.
Tegnap este a lakótársakkal vártuk az eredményeket (akik örülnek)
ma délben a HUB-ban diskurálunk a jövőről (itt teljes az elkeseredettség, elsősorban a klímaügyek és a bevándorlók, az útépítés vs tömegközlekedés-fejlesztés és a keresztény-konzervtív-nacionalista hatalom veszélye miatt).

Mindezeket, elégséges tudás hiányában nem elmezném részletesen,
de nézzetek youtube-videókat norvég női politikusokról, egyszerűen döbbenetes (majd keresek én is, ha lesz időm, persze).

Mondom a lakótársaknak, hogy áá, ezek a norvég női politikusok nélkülöznek minden jólneveltséget és visszafogottságot a színpadon...
Mire ők, hogy á, igen, ha nőként labdába akarsz rúgni, nagyon határozottnak kell lenned. Itt a nők sokkal inkább mennek egyenesen előre, a férfiak pedig bizonytalankodnak. 
Mondom, hát, azok a filozofálgatások, amiket én otthon olvastam arról, hogy mi lenne, ha a nők bekerülnének a politikai hatalomba, arról szólnak, hogy mennyi finomságot és érzékenységet vinnének oda, de az, amit itt látok, ennek a teljes ellentéte.
Mire ők, hogy hát igen. Ha meg akarod szerezni a választók bizalmát, meg kell mutatnod, hogy nem csak beszélsz, hanem tényleg a kezedbe veszed a dolgokat.

Aztán kicsit társalogtunk még női szerepekről, választásokról, felsőoktatásról, gyerekszülésről és satöbbi.

ui. Ezt a bejegyzést Joós Istvánnak ajánlom :) 

Ismerős.

A norvégok olyanok, mint a cserkészek. Nem törődnek vele, ha ömlik az eső, építkeznek tovább.