VéletlenMagyar

"A blogot továbbra is nyomjad, mert imádjuk" - nyilatkozta tegnap egyik kedves olvasóm.

Úgyhogy, addig is, amíg az Izland-játék (és az ehhez kapcsolódó hírzárlat) zajlik, és magam is rendezgetem az ottani élményeimet, következzék egy aprókedves színesség egy újabb véletlen magyar találkozásról.

Izlandról hazatérve, a reptéri buszon ücsörögve, először is az okozta a legnagyobb meglepetés, hogy

1. Bergenben vannak fák.

2. Gyönyörűek és színesek.

Nem mintha ezt eddig nem vettem volna észre, de az izlandi tájképből annyira hiányoztak ezek (mert ott csak a rengeteg vulkáni kőzet van meg egy-két kisebb bozót), hogy "hazatérve" egészen ujjongásig megtelített az egyébként jól ismert erdők látványa.

 

Le is szálltam a buszról kicsit hamarabb, hogy kóvályogjak egyet a kedvenc városközponti részeken, útba ejtve az egyik szupermarketet is (mert érthető módon nem volt otthon kaja).

Állok merengve, kicsit fáradtan a joghurtos hűtő előtt, mire hallom háturól, hogy "jó, így már elég lesz". Összetéveszthetetlen magyarsággal. Túlverekedtem a dulpa-kultúrsokkon, folytattam a vásárlást, mondván, hogy igen, Bergen, amúgy is tele van magyarokkal (legutóbb az étteremben a pincér is magyarul szolgált ki minket).

Tovább folytatva a vásárlást állom a szerelősrác tetőtől-talpig végignéző tekintetét (ezzel a jelenettel akár a balkánon is lehetnénk), majd kicsit később úgy alakul, hogy akkor kell épp kivennem a hűtőből valamit, amikor ő áll fent a létrán és fúr, a másik meg alul biztosítja. Kicsit várok, megpróbálom kinyitni az ajtót, látom, hogy beakad a létrába, erre ők sürgetetten igyekszenek arrébb menni.

Szólok, hogy nem gond, meg tudom várni.

Erre meglepődnek.

Áthelyezik a létrát.

Megköszönöm

Mondják, hogy szívesen.

Aztán egy akkora mosoly ragyogja be a létra tetejéről a teret, hogy a mellettünk lévő fagyasztott halak mind kiolvadnak.

Szeretem. Ezt szeretem. Amikor nem nyálaskodunk, nem udvariaskodunk, nem kérdezünk olyasmit, ami nem érdekel. Csak észrevesszük egymást, azon a nyelven kommunikálunk, ami a közös, és aztán folytatjuk tovább az ezzel megszépült napunkat.

Off

Megnéztem kicsit a blog statisztikáját, hogy kiderüljön, érdemes-e írnom.
És honnan olvasnak a letöbben? Indonéziából.
Komolyan. KI AZ?
fel akarnak várásolni?

válaszokat magánban, kommentben, brainstorming-stílusban
várom.

Közép-Kelet-Európa

Megtartotta előttem a nagy templom még nagyobb fa-ajtaját, kiengedett rajra, rám mosolygott, és azt kérdezte:

– Te nem vagy norvég, ugye?

– Nem. Te meg nem vagy evangélikus – válaszoltam.

Aztán megállapítottuk, hogy mindketten római katolikusok vagyunk és ő cseh én meg szlovmagy. A beszélgetést angolul folytattuk, és néhány perc séta alatt megtárgyaltuk, hogy milyenek az itteni templomközösségek, az itteni erasmus-életet, a város milyenségét, a párkapcsolat vs tér-idő-távolság kérdéseit, valamint azt, hogy ha szeret az ember egy férfit, akkor „ki tudja-e imádkozni” a megtérését.

Aztán elkértem az e-mail címét, és onnantól, hogy kimondta a becenevét a címben, automatikusan csehszlovákra váltottunk. Búcsúzásként még mondott valamit arról, hogy hogyan érzett rá, hogy én valami hozzá közeli helyről származom, és megállapítottuk, hogy látjuk még egymást.

Szép, szép.

Az Eső

Az esővel való barátkozásom kezdete még a Jersey időkre tehető, amikor azt láttam mindenkitől, hogy SEMMIT sem változtat az élet menetén, ha esik. A gyerekeket vízálló ruhába öltöztetjük, viszünk esernyőt, és megyünk a dolgunkra. Legfőképpen pedig nem szomorkodunk.

Aztán a cserkésztáborok ugye.

Aztán pedig a felkészülés az ide érkezésre. Még a norvég nagykövetasszony is ezt fogalmazta meg egyetlen tanácsaként Bergennel kapcsolatban, hogy hozzak esernyőt, mert itt minden nap esik.

Tényleg. Minden. Nap. Esik. És a szél is fúj hozzá, ennek eredményeképp az idő egy részében vízszintesen esik (bár a lakótársak szerint ez semmi ahhoz képest, ahonnan ők jönnek, mert ott szó szerint elvisz a szél, két kézzel kell kapaszkodni az esernyőbe, és minden irányból jön a víz).

Szóval tudtam, hogy esni fog. Van is nálam mindenféle gumicsizma, vidámszínű esőkabát, szivecskés esernyő és egyéb cukiságok. De ezek klasszikus változatáról meg kellett állapítanom, hogy fölöslegesen vízhatlanok, mert ha a levegőt se engedik át, akkor 4 lépés után úgyis teljesen leizzad bennük az ember, tehát belülről is jön majd a víz (annyi különbséggel, hogy az kicsit melegebb, mint az eső).

Van megoldás, persze. Vagy átvált az ember hi-tech túracuccra, ahol átfúj a szél, de nem jön át a víz, vagy megszokja önnön konstans ázottkutya-szagát.

Van előrehaladás is. Az első napokban még kedvem lett volna megkérdezni azokat, akik szakadó esőben futották épp le mellettem a napi futás-adagjukat, hogy egyáltalán hogy jut eszükbe, de ma már tudom a választ. Fölösleges várni, hogy jobb lesz. Mert nem lesz jobb. És egyébként is. Az eső legalább hűsít futás közben.

Rengeteget lehet tanulni a norvégok esőhöz való hozzáállásából. És tényleg. A víz jó.

 

 

Vízdíj

Beszélgetés lakótársakkal, a rezsi várható értékéről.

- Lányok, tudjátok, kb mennyi lesz a rezsi? Áram, vízdíj, ilyenek…

- Nos, itt nálunk sokat esik. Ezért a vízért nem kell fizetni.

Elsőmagyar

Tegnap megvolt az első, élőben, véletlenül magyarokkal találkozós élményem Bergenben.
Egy bankszerű helyen, ültek és beszélgettek egy várakozóasztalnál. Két férfi.
Mivel úgy tűnt, nagyon bele voltak merülve, és egyébként is lakásvásárlásról, valamint a kiöregedett playmate-ek megélhetési forráslehetőségeiről diskuráltak, nem mentem oda hozzájuk á-helló-magyarok felkiáltással csivicseverészni.

Az vesse rám az első követ, aki csak akarja.

IKEA

Tudom, hogy ezt már más is mondta előttem, meg egyáltalán nem újdonság, de akkor is óriási felfedezés, hogy az IKEA itt is UGYANANNYIBA kerül, mint otthon. És. Van ingyen-IKEA-busz, amivel utazgatva nem mellesleg még újabb fjordok kilátása tárul elénk. ÉS. Az aranyos, norvégul nem, és angolul is csak egy kicsit beszélő sofőrbácsi ott tesz ki, ahol csak akarom. „Tell me!” – válaszolja a kérdésemre, hogy van-e még megálló a városközpont előtt, és mutatja, hogy azt mondjam, mikor álljon meg. Tisztára, mint a Komárom-Szentpéter járaton, ha ismerős a sofőr.

Ismerős.

A norvégok olyanok, mint a cserkészek. Nem törődnek vele, ha ömlik az eső, építkeznek tovább.