Az Eső

Az esővel való barátkozásom kezdete még a Jersey időkre tehető, amikor azt láttam mindenkitől, hogy SEMMIT sem változtat az élet menetén, ha esik. A gyerekeket vízálló ruhába öltöztetjük, viszünk esernyőt, és megyünk a dolgunkra. Legfőképpen pedig nem szomorkodunk.

Aztán a cserkésztáborok ugye.

Aztán pedig a felkészülés az ide érkezésre. Még a norvég nagykövetasszony is ezt fogalmazta meg egyetlen tanácsaként Bergennel kapcsolatban, hogy hozzak esernyőt, mert itt minden nap esik.

Tényleg. Minden. Nap. Esik. És a szél is fúj hozzá, ennek eredményeképp az idő egy részében vízszintesen esik (bár a lakótársak szerint ez semmi ahhoz képest, ahonnan ők jönnek, mert ott szó szerint elvisz a szél, két kézzel kell kapaszkodni az esernyőbe, és minden irányból jön a víz).

Szóval tudtam, hogy esni fog. Van is nálam mindenféle gumicsizma, vidámszínű esőkabát, szivecskés esernyő és egyéb cukiságok. De ezek klasszikus változatáról meg kellett állapítanom, hogy fölöslegesen vízhatlanok, mert ha a levegőt se engedik át, akkor 4 lépés után úgyis teljesen leizzad bennük az ember, tehát belülről is jön majd a víz (annyi különbséggel, hogy az kicsit melegebb, mint az eső).

Van megoldás, persze. Vagy átvált az ember hi-tech túracuccra, ahol átfúj a szél, de nem jön át a víz, vagy megszokja önnön konstans ázottkutya-szagát.

Van előrehaladás is. Az első napokban még kedvem lett volna megkérdezni azokat, akik szakadó esőben futották épp le mellettem a napi futás-adagjukat, hogy egyáltalán hogy jut eszükbe, de ma már tudom a választ. Fölösleges várni, hogy jobb lesz. Mert nem lesz jobb. És egyébként is. Az eső legalább hűsít futás közben.

Rengeteget lehet tanulni a norvégok esőhöz való hozzáállásából. És tényleg. A víz jó.