Fontos nekem a víz. Hogy a helyen, ahol
élek, legyen valami élő víz. Leginkább folyó. Vagy tenger. Vagy tó. Ebben a
sorrendben. Ha egy új városba keveredek, az első, amit keres magától is a
tekintetem: hol folyik itt a folyó.
Komárom-Budapestiként távoli balatoni
rokonsággal, ezen semmi meglepő nincs. Mint ahogy azon sincs, hogy odavagyok a
hajókért. Komáromiként, két „hajógyári” szülővel, az ereimben csörgedezik ez.
Egészen korai emlékeim vannak arról, ahogy édesapám meséli, hogyan helyezik egy
hatalmas sín-szerkezeten vízre a frissen elkészült hajókat, és ma is valami
vallásos áhítat fog el, ha arrafelé járok. Egészen lenyűgöző, azok az óriási
szerkezetek, gyönyörű színek, a víz meg a szél ősereje, odavagyok ezekért.
Eddigi legnagyobb élményem hajógyár ügyben Göteborg volt, ahol szintén Európa
valahányadik legnagyobb hajógyárát volt szerencsém látni nem túl messziről. Vérpezsdítő
érzés, mások szerint enyhén perverz öröm.
És itt, most, minden reggel, amikor
befelé vezet a munkahelyre az utam, amelyet egyik oldaláról az erdő, másik
oldaláról a kikötő övez, minden reggel örömünnepben, isteni képeslapban, kedves
meglepetésben lehet részem, amikor az út egy bizonyos pontján először bukkan
fel az a hajó, ami aznap reggel épp kikötött. Óriási luxushajók, elképesztő
haditengerészeti vitorlások, minden van. És szeretem ezt a játékot: találgatni,
vajon ma ki és honnan érkezett.
Amikor a Statsraad Lehmkuhl jött, azt
reggel még csak távolból láttam, aztán itt volt egész hétvégén. Aztán másnap
arra sétáltam a kikötőben, közelről nézve alig tudtam elszakadni tőle. A világ
egyik legnagyobb vitorlása, rengeteg árboccal, rejtélyesen húzódó kötelekkel,
gyönyörűszép formákkal. Lélegzetelállító.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése