Hajók

Fontos nekem a víz. Hogy a helyen, ahol élek, legyen valami élő víz. Leginkább folyó. Vagy tenger. Vagy tó. Ebben a sorrendben. Ha egy új városba keveredek, az első, amit keres magától is a tekintetem: hol folyik itt a folyó.

Komárom-Budapestiként távoli balatoni rokonsággal, ezen semmi meglepő nincs. Mint ahogy azon sincs, hogy odavagyok a hajókért. Komáromiként, két „hajógyári” szülővel, az ereimben csörgedezik ez. Egészen korai emlékeim vannak arról, ahogy édesapám meséli, hogyan helyezik egy hatalmas sín-szerkezeten vízre a frissen elkészült hajókat, és ma is valami vallásos áhítat fog el, ha arrafelé járok. Egészen lenyűgöző, azok az óriási szerkezetek, gyönyörű színek, a víz meg a szél ősereje, odavagyok ezekért. Eddigi legnagyobb élményem hajógyár ügyben Göteborg volt, ahol szintén Európa valahányadik legnagyobb hajógyárát volt szerencsém látni nem túl messziről. Vérpezsdítő érzés, mások szerint enyhén perverz öröm.

És itt, most, minden reggel, amikor befelé vezet a munkahelyre az utam, amelyet egyik oldaláról az erdő, másik oldaláról a kikötő övez, minden reggel örömünnepben, isteni képeslapban, kedves meglepetésben lehet részem, amikor az út egy bizonyos pontján először bukkan fel az a hajó, ami aznap reggel épp kikötött. Óriási luxushajók, elképesztő haditengerészeti vitorlások, minden van. És szeretem ezt a játékot: találgatni, vajon ma ki és honnan érkezett.

Amikor a Statsraad Lehmkuhl jött, azt reggel még csak távolból láttam, aztán itt volt egész hétvégén. Aztán másnap arra sétáltam a kikötőben, közelről nézve alig tudtam elszakadni tőle. A világ egyik legnagyobb vitorlása, rengeteg árboccal, rejtélyesen húzódó kötelekkel, gyönyörűszép formákkal. Lélegzetelállító.