Sajnálattal értesítjük kedves olvasóinkat, hogy az (ön)reflexió a következő időszakban átmenetileg szünetel

Kedves Naplóm,

már csak 4 nap maradt. 
Úgyhogy most, ismét, sokak intésére, egy szuperintenzív itt-és-most időszak következik
Búcsúzással, érzelmekkel, takarítással, pakolással és némi ereszdelahajammal fűszerezve.

Mindezekből kiindulva
az önreflexiós folyamatokat előre nem látható időre szüneteltetjük
ami pedig utána következik majd
az már csak az értékelés, visszatekintés, összefoglalás, lezárás, megnyitás 
ugyanebben a virtuális, de egy másik fizikai térben. 

Megértésüket köszönjük,
boldog karácsonyt minden kedves olvasónak!

Ne gyűjtsetek kincseket a földön

Amikor megtudtam, hogy jövök, nehéz volt lakást találni.
Amik voltak lakások, csak bútorozatlan.
Gondoltam hát, nehéz lesz bútort szerezni is.
Nem volt nehéz.
A főnököm berendezte a szobámat, mire ideértem. A saját cuccával.

Aztán közben vett magának új lakást
és még nem adta el, de már kiürítette a régit.
Így a bútoraimra már nincsen szüksége.
Bútort szerezni nehéz.
Megszabadulni tőle dettó.

Írtam szép levelet a landlordnak,
aki nem szeret angolul kommunikálni,
így hát nem válaszolt.

Írtam szép posztot
a nemzetközi katolikusfiatal fészbúk-csoportba
amire válaszolt a moderátor, aki a csoport vezetője,
hogy ez itt egy vallásos csoportosulás
és a fészbúkcsoportot használjuk csak vallásos célokból.

Írtam neki egy rövid elmélkedést arról,
hogy az egymásnak nyújtott segítség
mihanem keresztény érték
mire válaszolt,
hogy őneki szigorúnak kell lennie,
és köszöni, hogy megértem.
Mindetten olyan nájszok voltunk.
Jólvan, gondoltam, szendeszűz vagy még
és control freak
majd az idő meghozza
hogy tágul a
nézőpontod. is.

Az idő szalad,
a cucc marad
a cucc marad.

Julemarked

 Elérkezett ide is a karácsonyivásár-szezon.
Az egyik bryggeni faházban, mondhatni a HUB szomszédságában, ahol eleve múzeum van, tartották az e hétvégi dizájn- és kézművestermék karácsonyi vásárt.

Már pénteken kedves, szívecskés nyalóka alakú fatáblákat helyeztek el a környékbeli útjelzőtáblák mellé, gondoltam is, hogy ez biztos valamilyen közlekedés-szelídítő gerillaakció (Közeleg a szeretet ünnepje, fékezzen szeretetel, ha gyalogost lát! Vagy valami ilyesmi). Aztán később kikerültek a feliratok is.

Gondosan kiválasztottam azt az időt, amikor a legnagyobb tömeg várható (szombat 11 és 12 között), hogy gyakorolhassam az olyan régen megélt tömegnyomor élményét, és felkerestem a fent nevezett intézményt.

Sok szép kézműves temék, süti, fagyi, kávé, leves. És a kézműves, illetve dizájntermékek klasszikus portfóliója az ezüst ékszertől a festett szoknyán át a horgolt almamelegítőig. Cuki. Mindenhol minden cuki. Nekem egyedül a bergeni black metal dizájner terméke, a fatemplom alakú gyertya szúrt szemet, Krisztus születésének ünnepére készülődvén, de bizonyára a szervezőknek előbbre volt a prioritáslistáján a helyi dizájnerek propagálása, mint az ünnep spirituális lényege. Sebaj.

A sok szépség és a velük ismerkedő tömeg láttán még inkább erős lett a késztetésem arra, hogy a helyi és/vagy kézműves, egyedi és/vagy dizájn termékek értékét éljem, hangsúlyozzam, terjesszem, támogassam. És - noha Bé biztos mondaná, hogy a helyi termék fenntarthatóság szempontból mindig az é a helyé, ahol épp vagyunk  - bennem még inkább a hazai-helyi termék iránti vonzódás erősödött.
Hiszen a képlet alapvetően ugyanaz. Lekvár, szoknya, fülbevaló. Ez kell az olyan biocsajoknak, mint én. Mondja a szarkaszikus énem.

Az év innovációja díjat tőlem az az alkotó kapta, aki törött porcelándarabokból készít ékszereket (próbáljátok csak ki, milyen gyönyörűen mutat egy régi teáscsésze letört füle ezüst láncra lógatva).

Egyébként pedig, harmadik advent-vasárnap, az öröm vasárnapja. Pulcsiban hegymászós idő, köszönjük, élet!

de addig is,

Tudom, hogy az utóbbi néhány poszttal (na nem a sportossal)
borzoltam nem csak a saját kedélyeimet, hanem másokét is.

Ez jó.
Mert olvasni valamit, aztán érintetlenül maradni,
az időpazarlás.

Szóval nemsokára eredményt hirdetek.

de addig is megosztanám, hogy "véletlenül" rátaláltam egy nagyon izgalmas projektre.
ami több oldalról is izgalmas.

Aki a honvágy és a kivándorlás dilemmáinak szép és tiszta megfogalmazására kíváncsi, olvassa el ezt.

Aki a crowdfundig esélyeire és egy ügyes alternatív pitch-re kíváncsi, az nézzen ide.

És aki filmet nézne new yorki magyar kivándorlókról, annak idesüss:

Transzparens és igazságos sportélet

Amióta beköszöntött a tél és hideg, meg néha latyak is van, sajnos a hegyen mászkálós aktivitásaim alább hagytak, mert annyira még nem lettem bergeni (mi a fenegyerek női verziója?), hogy ebben az időjárásban is odafönt szalagáljak, mint ők.

Viszont. Amióta Kriszta barátnőm elutazott és rám ruházta nem csak a lakását, hanem az örökélet-ingyensör-mindenhova beengedő egyetemi mágneskártyáját is, azóta korlátlan sportlehetőségeim nyíltak a város bármelyik egyetemi, vagy egyetemistáknak szóló sportcentrumába.

Ez persze önmagában még nem lenne különleges, de arra éppen okot ad, hogy az indoor sport népszerűsítésének és a hozzá tartozó szemléletformálásnak a formáit méltassam.

Először is: a legnagyobb diákcentrumban, ami egy elég nagy, szuperstílusos és modern épület, úgy helyezték el az U alakú ház egyik végében a könyvtárat, másikban pedig az uszodát, hogy mindkettőt üvegfalak veszik körül. Tehát belép az ember a főbejáraton, megáll, jobbra néz, balra néz, könyvtár, uszi, szabad a választás.
Továbbá könyvtárból lehet sóvárogva az uszodába átkukkolni, uszodából a könyvtárba. A squash-pályákat is látni a folyosók végéről. Csak hogy csalogasson.
És ezen felül a legeslegjobb, hogy természetesen nem csak belátni, hanem ki is. Tehát, amikor az ember úszkál a medencében, közben nézegetheti az odakinti hóesést vagy a karácsonyi fényeket, netán a szexi esőkabátokat.

Ezen felül.
A konditeremben szabályozva van, hogy tilos pántos meg ujjatlan meg túl kivágott cuccban megjelenni (férfiaknak és nőknek egyaránt), hogy ne hozzuk kellemetlen és esélyegyenlőtlen helyzetbe azokat a sporttársakat, akik épp azért járnak oda, mert nem mindenük mutogatnivaló.

Valamint.
A zuhanyzóban sok sok felirat hirdeti annak az örök idők óta tartó rejtélynek a megoldását, hogy miért leszünk klórszagúak a medence vizétől, de nem csak hogy miért igen, hanem azt is, hogy hogyan nem.
Részletesen le van írva (ennek kifejtésétől most eltekintenék), hogy a vízben úszó klór a testeden megtapadt koszokra bukik! Vagyis: ha a napi izzadtságból született baktériumokat beviszed magaddal, azok megkötik a klórt. Ha előtte lemosod, akkor pedig nem lesz a klórnak hol megtapadni.
Döbbenetes. És működik.
Biztos vagyok benne, hogy sokan tudtátok ezt már, kedves olvasóim (én nem), de ebben nem is önmagában a megoldás a szép, hanem az, hogy az egész folyamatot kiplakátolják, és nem csak azt harsogják a feliratok, hogy zuhanyozzá le, hülyegyerek, mert KÖTELEZŐ.

A sötét

Amikor elkezdtem mondogatni, hogy jövök Norgéviába, sőt, Bergenbe, kétféle válaszreakcióval találkoztam.
Az egyik egy ujjongó örvendezés volt, hogy milyen jó elmenni és Norvégia, különösen Bergen milyen gyönyörű.
A másik pedig általában a "Minek mész oda, hiszen ott hideg van és sötét" - alapképletet követte, kölönféle díszítésekkel, triolákkal és fortissimókkal. A földrajzban járatosak még azt is tudták, hogy Bergen esetében az esőt is be kell sorolni a borzalmak közé.

Bekattant, a vég közeledtével sorra kéne vennem még azokat a kérdéseket meg sztereotípiákat, amelyekkel itt a blogon nem foglalkoztam eddig.

A hidegről meg az esőről már esett elég szó.
Most a sötét jön.
Tőmondatokban.

Először is: alig van kevesebb napfényes óra, mint otthon.
Másodszor: ha borult az ég, általában sötétebb van, mint otthon.
Harmadszor: gyakran borult az ég.
Negyedszer: ma reggelig (december 5) soha semmi bajom nem volt a sötéttel.
Ma reggel volt az első olyan alkalom, hogy 8:10-kor ébredve fellázadt bennem a lélek, hogy miért van olyan sötét, mintha éjjel kettő lenne? Így nem lehet felkelni, elindulni, munkához látni. Nem indulhat ennyire nehezen és ennyire későn a nap. Általában úgy kezelem ezt a kérdést, mert itt megtehetem, hogy nem indulok el reggel otthonról, amíg ki nem világosodik. Ez 10 órás érkezést jelent. A délutáni/esti sötétség nem olyan zavaró.
Ötödször: Advent van. Az a fényre várakozás ideje. Egyáltalán nincs is rosszkor ez a sötét.
Hatodszor: Sok, szép, ízléses és meghitt karácsonyi kivilágítás van.  Advent első vasárnapján kapcsolják fel az összeset, egy ünnepi koncert, fáklyás felvonulás, tűzijáték meg mindenfélék kíséretében. Tömeges, de a pontszerűsége miatt kedves mégis.

Hát most ennyit a sötétről.

Folytatása következik

mármint a kiakadós és szorongós bejegyzésnek.

Amely történetnek nagyon sok tanulsága van. Egyrészt egy ideje már figyelgetem, hogy hogyan működnek azok a blogok, amelyek sok interaktivitást tudhatnak maguknak, hogyan generálnak párbeszédet, értékes véleménycserét az olvasók között (nem a nyáladzó, gyenge vitakultúrájú tömegekre gondolok, hanem azokra a helyekre, ahol nyitott és igényes kommentelés folyik). Érdekes módon ezek legerősebben a pszichodrámában sharing néven ismert jelenségre alapoznak, mely szerint azzal, hogy kimondanak, megneveznek, nyilvánosságra hoznak, megmutatnak egy élményvilágot, amely ismerős mások számára is, ez által utat nyitnak arra, hogy akik szintén átéltek már hasonlót, merjenek beszélni róla. Ez két dolog miatt jó: egyrészt, mert aki felvállalja a saját történetét, az rengeteg együttérző támogatást kap másoktól, akik reagálnak rá. Másrészt pedig, akik nem mertek korábban beszélni róla vagy nem tudták megnevezni az érzést, azok kapnak egy bátorítást és mintát. Ezt a folyamatot mindkét oldalról nagyon értékesnek tartom.

Nade, hogy visszakanyarodjak a korábbi bejegyzésem sorsára: bár itt ez nem volt nyomon követhető, de nagyon érdekes folyamatokat indított el: beszélgetéseket, levelezéseket, felismeréseket. Okozott konfliktust is és megkönnyebbülést is (amióta kimondtam, enyhül a szorongás, ahogy ez lenni szokott), nagyon jól összekapcsolt másokkal és kaptam jónéhány megerősítést meg gondolkodnivalót is.

Hogy konkrétabban szóljak, a következők jöttek az elmúlt egy hét alatt:

• két hazatéréstörténet (Brüsszel és Szilícium-völgy) a Gondviselésre való ráhagyatkozással és a demokrácia iránti türelemre intéssel kombinálva
• egy óva intés a szociológusoktól elvárható szofisztikált, gondolkodás-alapú fogalmazásra, és egy ebből kialakuló nem konfliktusmentes levélváltás
• egy eddig nem ismert Bornai Tibor dal, ami kicsit erről is szól
• két ösztöndíjastárs együttérző sóhaja, rövidebb beszélgetésekkel arról, hogy ki-ki hogy éli meg ugyanezt
• egy ittmaradásra ösztökélő kvázi-állásajánlat
• egy mindent elsöprő szerelmi vallomás
• és egy szépséges külföldön-élő történet arról, hogy hogyan is íródott belénk az otthonérzés a föld szagával és az évszakokkal együtt.

Mindenkinek hálás vagyok ezekért, akikkel tudtam beszélgetni, és örülök, hogy felvállaltam.

Nem mondom, hogy ezzel a téma lezárva, de a bizalomhoz jónéhány lépéssel közelebb kerültem. Bármi legyen is.

Alig hitted, hogy egyszer ez is eljöhet még

Sijlével, az alapítóval sokat beszélgetünk arról, hogy sürgősen és fontosan, azonnal és halaszthatatlanul, a saját éltminőségének az egészséges zónába való visszaterelése, és a HUB fenntarthatósága végett szüksége van maga mellé valakire, akiben megbízik, aki átlátja a stratégiai kérdéseket és magas szinten el tud köteleződni, tulajdonosi szemlélettel nézni a házra, a jövőre meg az egész küldetésre. Akivel épp beszélgetésben vannak erről, azzal kapcsolatban egyre több elbizonytalanító tényező derül ki. Más jelölt pillanatnyilag nincs.

és akkor.

2013. november 22-én, pénteken, 13:07-kor (pontosan egy hónappal és néhány órával a hazaindulásom előtt), elhangzik a következő mondat:

- You know, Kriszta, people like you and me don’t grow on the trees. I want you! Move to Bergen!

(tudod, Kriszta, az olyan emberek, mint te meg én, nem teremnek akárhol. Veled akarok dolgozni, költözz Bergenbe!)

Nem is emlékszem pontosan, mit éreztem, talán természetességet. Ismét ellenőriztem az odabent élő, hazahúzó erőket, elmondtam neki, hogy egyáltalán nem ő az első, aki ezt mondja nekem, és én is nagyon szeretném, de miből élnék meg az itteni nagy világmegváltás mellett?

Erre válaszul biztosít róla, hogy van rá pénz. Megtalálná.

Aztán véget ér a szünet, és visszamegyünk Benjaminhoz meg a többiekhez, az emberierőforrás-helyzet általánosságáról értekezni.

Hát itt tartunk.

Process

„There is a guy from the Kaos Pilots and wants to make a process for us next week” – mondta. Ebből csak két dolgot nem értettem: hogy kik a káoszpilóták és mit értünk folyamat alatt. Aztán kiderült, hogy a Kaos Pilots egy nemformális felsőoktatási intézmény, ahol ilyen-olyan folyamatfacilitátorokat, trénereket, szervezetfejlesztőket és hasonló lényeket képeznek AppreciativeInquiry szemléletben, akiknek van néhány tipikus stílusjegye, például hogy képesek úgy befejezni egy e-mailt, hogy „I wish you a wonderful Thursday”. Mondaná erre a szarkasztikus énem, hogy mi a jóég lehet csodálatos egy csütörtökben, ha nem tudnám, hogy igenis, nagyon sok minden lehet csodálatos.

Tehát egy szervezetfejlesztési alkalomnak nézünk elébe. Aminek egyébként is nagyon örültem volna, hiszen különös lehetőség, hogy beletekinthetek egy norvég szervezeti kultúrájú csoportmunkába, de amióta rájöttem, hogy tulajdonképpen az én itteni szerepem egy folyamatosan elérhető vezetői konzultánssá nőtte ki magát az alapító számára, és velem beszéli meg a dilemmáit meg a stratégiai kérdéseket, azóta még inkább üdvözlöm az ilyen alkalmakat. Mindemellé még azt is feladatul kaptam, hogy segítsek Benjaminnak a felkészülésben, egyrészt mert neki ez lesz a facilitátori vizsgája, másrészt pedig mert káoszpilóta mivoltából következően fennáll a veszélye annak, hogy csodálatos és gyönyörű álmodozásban lesz majd részünk azon a napon, de a realitásokat és a kézzel fogható megoldásokat meg sem fogjuk közelíteni. Konzultáltunk is, több alkalommal, ennek kapcsán meg kell említenem, hogy az izlandi Tanja mellett ő lett a második ember ittlétem alatt, aki interjút készített velem és nagyon eltalált egy-két kérdéssel, amit külön köszönök (erről később). Élveztem a vele való munkát, mert nagyon figyelmes, valóban appreciative (bocs, erre nincs jó magyar szó), nyitott és befogadó.

Aztán eljövel a nap, lezajlék a folyamat és veszíté el a mi Benjaminunk a fonalat körülbelül a találkozó kétharmadánál. Ami most nem baj, egyrészt mert eléggé intelligens, kicsi és autonóm csoport voltunk, úgyhogy tudtuk úgy alakítani a saját munkánkat, hogy a lehető leghasznosabb legyen. Addig ő fényképezett. Másrészt azért sem baj, mert ez neki a vizsgamunkája, és sokat fog tanulni belőle, és pontosan ott tart az egész folyamatfacilitálással, ahol ennyi idősen, ennyi tapasztalattal tartania lehet. És erre olyan jó volt egy tükröt látni, kezdő önmagamat, aki egymás után felsorakoztatott módszerekre és gyakorlatokra tudja csak jól felépíteni a nap menetét, és amikor valami nem várt helyzet áll fel a csoportban, akkor is egy újabb módszert próbál alkalmazni. Akinek a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a kontrollt a folyamat felett, és ha ez megtörténik, csak nagyon nehezen tud a csoport iránti bizalmára hagyatkozni. Aki nagyon küzd azzal, hogy megtalálja a megfelelő kérdéseket a feldolgozókörök második szintjén (tudjátok, amikor ül a csoport a témák szerint rendezett post-itek fölött és az istennek se látod meg, hogy hol lehet itt a nagy, mindeneket átfordító összefüggés, aztán lövöldözöl néhány kérdést, rendszerint mellé, aztán ők nem értik és beáll a legkevésbé sem kreatív csönd).

Arról, hogy milyen a norvég csoportmunka-kultúra, csak óvatosan mernék ez után az öt másik emberrel eltöltött fél nap után nyilatkozni. Tapasztaltam egy sokkal erősebb analitikus gondolkodást, és egy erősebb keretezettségre való igényt, mint az otthoni csoportokban. Egy kicsivel nagyobb jólneveltséget, erősebb mintakövetést és azt a mindenek felett (alatt? mögött?) álló egalitariánus attitűdöt, ami a norvég társadalom egyik legerősebb jellemzője (és amiről nem tudom már megállapítani, hogy valóban jelen volt-e vagy csak amióta ezt egy nemrégen készített, társadalmi perspektívákról szóló interjú beültette a fejembe, már mindenhova odalátom). 

Mindenesetre született néhány használható ötlet, és ahogy ez odahaza is lenni szokott, elmondhatjuk, hogy csak akkor volt értelme a napnak, ha le fogunk tudni ülni hamarosan és folytatni néhány lépéssel a konkrétumok felé.

Élő Könyvtár

Egy ideje már kacérkodom a gondolattal, hogy megírom, milyen nem-vezetőnek lenni itt.
Hogy mennyi új felismeréssel és időnként mennyi fogösszeszorítással bír járni,
és hogy ez mennyit tanít önmagamról.

De ez a bejegyzés még nem erről fog szólni.
Hanem arról, hogy tegnap este megvolt a nagy debüt, az est az (eddig csak) általam ismert és hozott módszertannal, az élő könyvtárral.

És csodamód, ahogy ez mindig lenni szokott, nagy és szép, mély és megerősítő emberi találkozásokat eredményezett. Őszinteséggel, nyitottsággal, a másikra való kíváncsisággal fűszerezve.

Szeretem, ahogy az emberek szeretik ezt a nagyon egyszerű, mégis nagyon kreatív módszertant. Ahogy belemélyednek, aztán meghatódnak önnön nyitottságukon és megérintődöttségükön.

És ez most igazán az önző rész, de jó érzés volt újra "színpadon" lenni, és észrevenni, hogy hopp, folyékonyan beszélek szakmaiangolul végre, és aztán kapni a magabiztosságra pozitív visszajelzést.

Szóval, a megérkezett első hó mellett ez a hét híre.
Fotók hamarosan.

Fényév távolság

Prológus: Ezt a bejegyzést azért írom, hátha valaki a jelenlegi, vagy mindenkori külföldi ösztöndíjasok közül megélte már ezt a lelkiállapotot és tud valami okosat/megnyugtatót/együttérzőt/előrevivőt mondani.

Öt hét múlva haza fogok menni. És – bár még azt válaszolom a hogyvagy-kérdésre, hogy nagyon jól, kicsattanóan, kiválóan és fantasztikusan – a háttérben egészen alattomosan átjár annak a szorongása, hogy utána mi lesz.

Írom a záróbeszámolót arról, hogy mit és hogyan lehet az itteni tapasztalataimból majd otthon adaptálni. Közben írom azokat a pályázatokat is, amelyek majd a hazatérésem utáni életben munkát fognak hozni, meg pénzt, meg világmegváltást. Az itteni inspiráló környezetnek és a mentális kipihentségnek hála jobbnál jobb ötleteim vannak a vállalkozásalapításra.

Közben néha olvasok híreket, beszélek a szüleimmel, meg az otthoni kollégáimmal. És mindezekből nagyon hamar és nagyon gyakran kiderül, hogy otthon a helyzet rossz, és egyre kilátástalanabb. Magyarországon a diktatúra-közeli állapotok miatt, Szlovákiában meg a kisebbségi jogok megállíthatatlan nyirbálása miatt. Se hit, se pénz, se fizetőképes kereslet nincs egyik országban sem.

Az egyik itteni, de persze hogy nem norvég barátom egy nagyon váratlan, intim hangvételű beszélgetésben őszinte szívvel felsóhajt, hogy ide kéne költöznöm állandóra. Először mondom neki, hogy igen, tudom, igaza van, meg hogy a tulajdon apám is ezt mondogatja heti rendszerességgel, aztán leellenőrzöm magamban odabent, hogy még mindig él a javíthatatlan lokálpatriotizmusom, mely szerint valószínűsíthető, hogy a legboldogabb azon a helyen tudok lenni, ahol születtem, vagy hát annak a jól belátható környékén. És hogy az alap hozzáállásom az, hogyha valami nem tetszik, akkor átalakítjuk, és nem pedig elszaladunk. De lehet, hogy nincs igazam (evolúciósan) és a modellprojekt-tervek helyett inkább evakuációs terveket kéne készíteni, hiszen az állatvilág bizonyos fajaiban is megvan az ösztön, hogy olyan területekre vándorol, ahol jobb életkörülményeket talál, talán az emberi életösztön is ezt kívánja, csak a nemzeti mártírkodás tart vissza, amire egyáltalán nem éri meg hallgatni?

Most érzem először, hogy a kontraszt akkora a jelenlegi életterem és a közeljövőm élettere között, hogy hatalmas szorongással párosul a missziós tudat, és egyelőre nem találom, hogy ennek az energiáját hogyan tudnám az elrugaszkodáshoz szükséges lendületté transzformálni.

Aki tudja, kérem, segítsen!

 

Izland személyes 2.

Fejben tartottam eddig is, hogy tartozom ezzel a bejegyzéssel (legfőképpen magamnak), de így, hogy a héten többször is beszéltem újdonsült izlandi barátaimmal, különösen is aktualitást kap, hogy végre megírjam mindazt, amit még Izland hozott személyes szempontból.

Kriszta, az online megismert ösztöndíjas-társból lett hétvégi vendéglátóm mesélte, hogy mielőtt az izlandi ösztöníjas csapat tagjai kiutaztak volna, találkoztak a tiszteletbeli nagykövettel, aki sok minden hasznos dolgot elmesélt, de a legtitokzatosabb az volt a mondanivalói közül, hogy készüljenek fel rá: sokat, és mélyen fognak aludni. Nem indokolta különösebben, de utólag nézve nem is volt rá szükség, mert egyszerűen csak igaza lett. Ezt én is megtapasztaltam, máshogy, mélyebben alszik ott az ember. Magamban mindezt az északi pólus közelségével magyaráztam, nélkülözve minden tudományos igényességet, s azzal, hogy azon a hosszúsági körön biztosan egy kicsit máshogy hatnak a mágneses erők. És mindezt azért mesélem el ilyen nagyon hosszan, mert az az érzésem, hogy – ugyanennek a földrajzi ténynek következtében – az emberi találkozások során végbemenő „mágneses erők” is felerősödnek itt valahogy.

Tanja a szakmai vendéglátóm, amolyan időtlen lélek, pillekönnyű-csupamosoly hippilány. Egy külvárosi, betiltott rádióállomásból lett vendégházat működtetnek a párjával, amely a Reykjavík Peace Center nevet viseli, és amely egyrészt szintén teljesen időtlen, másrészt nevének megfelelően teljesen Peace. Nem lettem volna egy kicsit sem meglepődve, hogyha a hostel stílusú konyhában John Lennonnal találkoztam volna, vagy a hálószoba hetvenes-évek bútorainak valamelyik fiókjában a szappan és zuhanyzósapka helyett egy adag marihuánát találtam volna. Találkozásunk szakmailag lelkesítő, emberileg a lehető legtermészetesebb (mintha már sokadszor járnék náluk), lelkileg pedig hordoz valami titokzatosságot, a hosszú táv ígéretét és a sorsszerűség összetéveszthetetlen ízét. Csendes társa, Aron, aki olyan, mintha csak a lélek jönne-menne (időnként gitározik, máskor zenét szerkeszt laptopon, aztán kiderül róla, hogy masszázsterapeuta), az a típus, aki ritkán szól, de akkor átformálja egy mondattal a világot. Az egyik szakmai workshopunk közepén például, áthalad a termen, odaszól hozzá valaki, majd leül, eltereli a beszélgetést és minden szándék nélkül összefoglalja az elmúlt fél évem mentálhigiénés dilemmáira a választ, mintha a szavait maga az Isten küldené. Aztán, ahogy jött, a beszélgetés különösebb háborítása nélkül, leheletfinom könnyűséggel távozik.

Jó volt velük lenni, visszavágyós.

A hétvégén pedig Kriszta volt a vendéglátóm, aki nemcsak, hogy befogadott az ottani otthonába, hanem összeszervezte az üdvözlésemre a teljes izlandi magyar ösztöndíjas társaságot és tökéletes hazai-idegenvezetőként is megszépítette a napjaimat, a Westman szigetektől a híres reykjavíki bolhapiacig (kalandjaink leírása az ő tollából itt olvasható). Krisztával is otthonos volt. Minden nagyon otthonos. Együtt főzni, leülni egy bögre teával és megosztani egymással az életünk fontos meséit és lelkünk legnagyobb zúzódásait, blogsablonok között tévelyegni, hullámzó hajó fedélzetén kóvályogni, világítótoronnyal fényképezkedni, taxis szigetnézésre alkudozni, por alakban málló vulkánra felmászni, fagyos szélben, kötéllel. Utóbbi annyira szürreális élmény volt, hogy még most is röhögnöm kell, ha belegondolok. De megcsináltuk. Többé-kevésbé. És elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Az ilyen találkozásokat szeretem nagyon, amikor bátrak vagyunk egymást meglátni és magunkat megmutatni, hiszen az első másodpercben látjuk, hogy van itt, a sorsban, valami közös.

 

A helyzet az, hogy ezek után, a természeti látványosságok méltatásától eltekintenék. Beszéljenek helyettem a képek (az album folyamatos bővítés alatt, amint utol bírom érni magam).

Izland egy kicsi darabot magánál tartott a szivemből.

fagyos. de otthonos.

Elsőre nem is jutott eszembe, hogy honnan vésődött be a génállományba az igazság, mely szerint "a hétfő a leghidegebb munkahelyi nap (mert egész hétvégén nem működött a fűtés)", amikor tegnap reggel ösztönösen a legeslegmelegebb elérhető pulcsi után kutakodtam az 5 négyzetméteres szobámban.

 

Aztán rájöttem. A Küldőszervezet (szintén ösztönösen) már évek óta készített fel Életem Skandináv Ösztöndíjára a hosszú hónapokon át tartó, fűtés nélküli és működésképtelen kazánok tövében átvészelt telekkel, amikor az egyébként friss és üde, egészségtől és libidótól kicsattanó koleginákkal, megbeszélés nélkül, vicces cuccokba burkolt forróvizes palackokat adtunk egymásnak karácsonyi ajándékba.

 

Aztán az is eszembe jutott, amikor a drága Ágnes, szintén kolléganő, azt kérdezte ideérkezésem után néhány héttel nappal, hogy "és sokat kell fáznod, Kriszta?" Hogy azt kellett volna mondanom, hogy MÉG nem.

 

Mert azóta az igazi hideg is megérkezett.

 

Vasárnap fölmentem a Stoltzekleivenre, amit röviden úgy jellemeznék, mint az itteni túrázók kedves extrémsport-helyszínét (800 lépcső, 315 m szint, 1 km hossz, amelyen a férfi rekorderek 8 perc, a nők meg alig több, mint 10 perc alatt szaladnak föl. Az átlagos női idő 20 és 30 perc között mozog, az enyémet nem mondom el, saját mércével mérve közepes: elég gyors a néhány alkalommal elért hányinger-határhoz és elég lassú ahhoz, hogy még mindig úgy érezzem, hogy sorra suhannak el mellettem a fütyörésző hetven plusszos norvég bácsik).

Szeretem ezt az utat, mert mindig végig lehet vele élni ugyanazt: az első egyharmadban a nemhiszemel-érzést, aztán a küzdelmet azzal, hogy most már visszafelé nem érdemes fordulni (hiszen a magas lépcsők lefelé sokkal térd-gyilkosabbak, mint fölfelé), hogy lassan ismerem minden egyes pontját, aztán a felétől fölfelé azt a módosult tudatállapotot, hogy semmire sem emlékszem a legutóbbi alkalomból, majd pedig azt, hogy most már közel a vége, úgyhogy csak gyorsítani érdemes.

 

A gyönyörű és lányos világlegjobb túrabakancsom egyetlen rossz tulajdonsága, hogy csúszik. Ez alkalommal duplán csúszott, mert odafönt már fagyott, mire fölértem. A ragyogyó napsütésben szikrázó egyszerre zúzmarás és vadzöld mohák gyönyörűek. A pocsolyákon tükröződő vékony jégréteg meghatóan szép. A közelgő télre, karácsonyra, hazautazásra emlékeztet. Még jó, hogy a káprázatos városkép látványa visszahúz az itt-és-mostba.

 

 

 

 

 

Szóval a tél bekopogtatott. A deres mohák folytatásaként hétfő reggeli csúszós járda, egész napos munkahelyi fagyoskodás és kedd délelőtti pimasz jégeső érkezett.

Villanyszerelők

Ezt a bejegyzést családom élő és megboldogult villanyszerelő-férfitagjainak ajánlom.

 

Néhány hete tűntek fel először.

Egy magas, kifinomult, őszes-szakállas, elegáns férfi (komáromiaknak: Boráros Imrére emlékeztet leginkább), és néhány kölyök.

 

Előzetes bejelentés nélkül jöttek, létrával, szerelőcuccal, és hol csöndben, hol zajosan, kb. hetente egy-két nap erejéig, elfoglaltak maguknak valamenyi teret a házból.

A kezdetek kezdetén egy diszkrét körbevezetéssel indítottak (hát igen, különleges élmény lehet egy 350 éves faházban villanyt szerelni, mondtam bájosan a tanárnak én. Nem hatódott meg tőle).

Valami gyakorlat-szerűn vannak a srácok. Időnként magukra hagyja őket. És szerelnek a maguk pantomim-lassú, kamaszos, kedvetlen és unott, mégis ellenálhatatlanul gyönyörű stílusában.
A  szereposztás könnyen átlátható.

- Mindig legyen az egy csoportba jutó 5 srácból valaki, aki a létrán áll - hogyha bármikor megérkezne a Tanár (vagy más felnőtt), akkor lássék a munka látszata.

- Mindig legyen egy valaki, akinek kijár, hogy ül (felnőtt szemszögből nézve: fekszik) a legközelebb található ülőalkalmatosságban, és az okostelefonját bizgerálja. Miss Fészbúk nem maradhat egyedül.

- Mindig legyen egy valaki, aki nem veszi le a sapjákát. Az olyan kúl. Legtöbbször a szoborszépségű afro-srác az.

- Mindig legyen valaki, aki a csavarhúzó-szerszám-övtáskát viseli. Az olyan szexi.

 

Ma van az utolsó napjuk, úgy is néz ki a mai nap, mint egy színházi darabtemetés. Vicceskednek, fütyörésznek, elindítják a régi lemezjátszót, belehőbörögnek a mirkofonba, felfalják az egész heti diszkrét-norvég-szendvics-ebédnek való alapanyagot, bömböltetik az egyébként vicces zenéket játszó rádiót. Skandináv mércével mérve elszabadul korlát(ozhatat)lan zabolátlanság.

 

Csodálatos és imádnivaló kamaszkor.

Izland utóhatás 1

Izlandról még rengeteg mondanivalóm van, amelyek itt-ott hömpölyögnek, érnek, keresik az útjukat.
De addig is, íme az egyik legnagyobb engem ért hatás legkézzelfoghatóbb eredménye.
Tanja interjúja, amelyet az utolsó nap készített velem.
Gyönyörű találkozás volt a kettőnké, és ez a beszélgetés rengeteg új lendületet adott a saját útkeresésemben is. Hálás vagyok érte.

BejegyzésStartupwithpurpose által

Izland szakmai1 - Képrentvény!

EREDMÉNYHIRDETÉS!

örömmel zárom le az alábbi bejegyzésben zajlott rejtvényt. Köszönöm szépen mindenkinek, aki hozzászólt. A kommentek elképesztő nagy értéket képviselnek az önnön lelki tartalmait kirakó blogger számára, ezt jobb, ha minden olvasó tudja. 

Köszönöm a játékos kedveteket is, remélem, hogy lesz még ilyen alkalom. 

Két helyes megfejtés érkezett, az utolsó kettő! Akiknek ezúton is gratulálok :)

A sorsolást teljesen legális módon folytattuk le, egy majdnem-közjegyző jelenlétében, amelyet a győztes kilétével együtt az alábbi fotódokumentáció igazol (a kéz Cheryl keze, aki a győztest kihúzta):

A sorsolást tehát Molnár Ottó nyerte, 

nyereménye egy autentikus norvég dizájn rénszarvasos hőmérő. 

A helyes sorrend pedig a képek szerint az alábbi (katt a linkekre körülnézés céljából): 

1. Árdís Ármansdóttir (Izland), az Innovation Iceland munkatársa - ő volt az első izlandi, aki társadalmi vállalkozás témából írta a master-tézisét. Módszertanilag nagyon korrekt írás, szimpatikus megközelítéssel, ajánlom. Most társadalmi innovációs témákkal foglalkozik. 

2. Tanja Worlab-Ryan (eredetileg Dél-Afrika), a társadalmi vállalkozás-téma jelenlegi legaktívabb úttörője. A Social Enterprise Iceland és a Startup with Purpose működtetője, utóbbi blogot kimondottan ajánlom, igényes, szép és elgondolkodtató írások vannak ott. 

3. Bala Kamallakharan (eredetileg India), a Startup Iceland összehozója, befektető, vállalkozó, mentor, közösségszervező, tulajdonos, ügyvezető, blogger, hálózatépítő. Mozgalmár-esélyes és nagy szerephalmozó. A blogját neki is érdemes nézegetni, az unconference módszertan pedig a nagycsoportos módszerek új sztárjelöltje. 

4. Elizes Liaise (eredetileg Malajzia), a JCI Iceland tavalyi elnöke (évenkénti rotáció van náluk), ahol fiatalok aktív állapolgárságát igyekszenek előhívni. Ezen felül CSR témákban extra-elhivatott, és tekintve, hogy ez a téma Izlandon még teljesen úgy, valószínűleg ő lesz a téma egyik úttörője.

5. Amal Tamimi (eredetileg Palesztína), a Equality Center jelenlegi vezetője, ahol az Iznalndra érkező külföldiek és menekültek társadalmi integrációját igyekszenek segíteni. 33 évesen menekült 5 gyerekkel Palesztínából Izlandra, majd a takarítástól eljutott az egyetemi végzettségig, és ott sem állt meg, hanem ő lett az első nő Izlandon, aki bekerült a parlamentbe. Életrajzi regényét a napokban adják ki. 

Hátszóval ezekkel az "izlandiakkal" találkoztam. Részletesebben róluk hamarosan. 

Sokféleképpen, szántalan szűrőn át lehetne elmesélni mindazt, amivel a múlt héten találkoztam Izlandból.

Kezdjük talán azzal, hogy hányféle arcát mutatta nekem az ambivalenciák földje.
Mindezt rejtvény formájában.

Alább látható mindenki, akivel szakmai találkozóim során megismerkedtem. A képek alatt pedig felsorolom az egyes szereplők származási országát és ügyét, amivel foglalkozik.
A feladat: összerakni a sorrendet, ki kicsoda?

A helyes megfejtők között kisorsolunk egy személyre szabott ajándékot a HUB szomszédságában lévő vicces dizájnboltból.

Jöjjenek tehát a kedves arcok:

És a „névjegyek”:

• Malajzia, aktív állampolgárság, CSR
• India, startup-közösségek
• Dél-Afrika, társadalmi vállalkozások
• Izland, társadalmi innováció
• Palesztína, társadalmi integráció

A megfejtéseket kommentben várom jövő hétfőig. Sorsolás október 28-án este.

Vannak.

Volt egy időszak, amikor sok leveletet kaptam, ami úgy kezdődött, hogy "És hogy vagy, Kriszta, milyen Norvégia? A képeid szépek, igen, de tényleg milyen?" 

Mintha akár szándék nélkül is azt kérdeznék, hogy a szépre fotosoppolt fotók mögött hol, mikor, hogyan bújik már végre elő a zaftos valóság. Esetlegesen a magány, az elveszettség, a kisebbségi érzés, a tehetetlenség, és hasonlók. Mintha várnák, hogy mikor lesz már egy kicsit rossz. 

Hát ezt a bejegyzés azoknak szól, akik nem csak a napos oldalra kíváncsiak. Már régebb óta érik bennem, de most, a legutóbbi banki ügyintézésem megadta az utolsó inspirációt. 

Tehát, mielőtt még konkrétan kérdeznéd, 

VANNAK 

koldusok

hajléktalanok

kéregetők

utcai zenészek

alkoholisták

drogosok

az utcán. 

Vannak szegények

van diszkrimináció

van kellemetlenkedő ügyintéző, akinek látszik a bőrszínén, hogy hozhatta akár otthonról is az egyenlőtlen hatalmi helyzetekkel való visszaélés biztonságérzetét

és van az a bank, ami a fent felsorolt csoportok gyűjtőhelye. Mármint bolond-elhanyagolt alkoholisták és kellemetlenkedő ügyintézők egy helyen. Hogy hogy állhat ez össze, annak a statisztikai háttérváltozóit most nem áll módomban kifejteni, még hipotetikus szinten sem. Maximum az erősen szakrasztikus megjegyzés fér bele az érzésvilágba, hogy otthon-os.

Meg még talán annyi, hogy mindezek inkább a város hitelességéről szólnak, mintsem álságosságról, hiszen az lenne gyanús, ha túl steril lenne minden. Problémák vannak mindenütt, az élet senkinek sem tökéletes, és inkább legyen a társadalomnak ez a széle is látható, mint olyan kínosan steril minden, mint ahogy mondjuk Svájcban láthattuk. 

Örménylány

Amikor a kilátóban odajött hozzám, hogy készítsek róla egy képet, épp nagyon el voltam merülve a gondolataimban. Egész héten ez volt az első nap, hogy nem ömlött az eső, így a délutáni Grieg-akadémiás komolyzenekoncert után rögtön feljöttem a belváros kéznél levő kilátójába. Amolyan életértelme-meditálós magányos szabadtéri sétának szántam ezt az időt, de egyáltalán nem bánom, hogy másképp alakult.

A kettő, illetve újrakezdés után négy fotó elkészültével rákérdezek, honnan jött, bár nejlonszatyros turistának tűnt, és a nejlonszatyros turistáktól mindig összefacsarodik a szivem (bár most nálam is van egy, mert az aktuál rendezvényünk plakátjait cipelem magammal). Örményországból, mondja, és olyan nagyon, összetéveszthetetlenül érzem a szavai mögül a szomorúság, magány, másravágyás, de legfőképpen az egyedüllét belső hangjait. Még négy-öt napig marad itt, és egy kicsit sem akar visszamenni Jerevánba. Megosztom vele saját örmény érintettségeimet, aztán elindulunk, mert mostanában már hamar sötétedik. Sétálunk, elviszem a tavakhoz, ahol még sosem volt, mióta itt van, és fotózom tovább, mert mondja, hogy nem készült sok kép róla, amióta itt van (csak egy hónapja jött). És egyrészt kell a „bizonyíték”, hogy tényleg itt volt, másrészt látszik, hogy őrült elszántsággal akar valamit hazavinni mindebből, ami itt van, hogy legszívesebben a bőre alá is fényképeket szuszakolna, és a sejtjei legmélyebb rétegébe írná be, amit itt kapott. Biológus. Azt mondja, nehezen van az angollal, alig volt bátorsága idejönni, és később valahogy megkérdezem, vallásos-e, mire azt mondja, hogy biológusként csak olyanokban tud hinni, amit látott, szagolt, hallott, érintett. Ránk sötétedik, és fotózom őt, még, még, még. A képeken döbbenetmód látszik, hogy hogyan alakul közöttünk a kapcsolat (ebben egyébként is nagyon hiszek, hogy a fényeken kívül a fotós és az alany közötti kapcsolat tud legszebben rajzolni). Ujjongóan boldog és hálálkodik, hogy együtt sétálunk, mert egyedül unalmas, nincs kivel megosztani. Legutóbb, azt hiszem, Jerseyben hallottam ezt a lengyel au-pair barátnőmtől, akit ugyanez a kozmikus elvágyódás lengett körül. Szép ez a szó: share. Együtt sétálva ezzel a szomorkás búcsúhangulattal, valahogy egyre nő bennem a vágy, hogy hozzájáruljak a szép búcsúzásához. Mert érzem, hogy megérdemli.

Amikor elbúcsúzunk, megöleljük egymást, én megígérem (magamnak), hogy hamarosan elutazom Örményországba, mert érzem belülről, hogy ez kell. Ő meg megígérni, hogy várni fog.

És juteszembe, nekem hamarosan itt a felezőbuli. Éljek jól az idővel…

VéletlenMagyar

"A blogot továbbra is nyomjad, mert imádjuk" - nyilatkozta tegnap egyik kedves olvasóm.

Úgyhogy, addig is, amíg az Izland-játék (és az ehhez kapcsolódó hírzárlat) zajlik, és magam is rendezgetem az ottani élményeimet, következzék egy aprókedves színesség egy újabb véletlen magyar találkozásról.

Izlandról hazatérve, a reptéri buszon ücsörögve, először is az okozta a legnagyobb meglepetés, hogy

1. Bergenben vannak fák.

2. Gyönyörűek és színesek.

Nem mintha ezt eddig nem vettem volna észre, de az izlandi tájképből annyira hiányoztak ezek (mert ott csak a rengeteg vulkáni kőzet van meg egy-két kisebb bozót), hogy "hazatérve" egészen ujjongásig megtelített az egyébként jól ismert erdők látványa.

 

Le is szálltam a buszról kicsit hamarabb, hogy kóvályogjak egyet a kedvenc városközponti részeken, útba ejtve az egyik szupermarketet is (mert érthető módon nem volt otthon kaja).

Állok merengve, kicsit fáradtan a joghurtos hűtő előtt, mire hallom háturól, hogy "jó, így már elég lesz". Összetéveszthetetlen magyarsággal. Túlverekedtem a dulpa-kultúrsokkon, folytattam a vásárlást, mondván, hogy igen, Bergen, amúgy is tele van magyarokkal (legutóbb az étteremben a pincér is magyarul szolgált ki minket).

Tovább folytatva a vásárlást állom a szerelősrác tetőtől-talpig végignéző tekintetét (ezzel a jelenettel akár a balkánon is lehetnénk), majd kicsit később úgy alakul, hogy akkor kell épp kivennem a hűtőből valamit, amikor ő áll fent a létrán és fúr, a másik meg alul biztosítja. Kicsit várok, megpróbálom kinyitni az ajtót, látom, hogy beakad a létrába, erre ők sürgetetten igyekszenek arrébb menni.

Szólok, hogy nem gond, meg tudom várni.

Erre meglepődnek.

Áthelyezik a létrát.

Megköszönöm

Mondják, hogy szívesen.

Aztán egy akkora mosoly ragyogja be a létra tetejéről a teret, hogy a mellettünk lévő fagyasztott halak mind kiolvadnak.

Szeretem. Ezt szeretem. Amikor nem nyálaskodunk, nem udvariaskodunk, nem kérdezünk olyasmit, ami nem érdekel. Csak észrevesszük egymást, azon a nyelven kommunikálunk, ami a közös, és aztán folytatjuk tovább az ezzel megszépült napunkat.

Izland személyes 1.

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. Nem is szerepelt a kívánságlistámon soha, hiszen mindenki úgy tudja, hogy itt hideg van. Nos a hideg, csak az egyik fele. Forróság is van. Áramlik a föld alól, gőzölög a hegyből, morajlik a vulkán belsejében, és átjárja a szobát.

Az első ránézés a Reykjavík 101. Melankolikus, édesen reménytelen, egyszerre szenvtelen és forró, de mindenekfelett lassú világ. Az első élőben találkozás, hogy a föld tényleg gőzölög, az óceán itteni látványa semmi máshoz nem hasonlítható, hogy a város csúnyácska, a víz gyógyvíz-szagú, a távolságok nagyok.

Járva-kelve pár napot, találkozva emberekkel, megkóstolva a báránylevest és tudva, hogy a sörösüveget a bárban magadnak nyitod ki. Hallva mindenkitől, hogy az izlandiak zárkózottak (nem válaszolnak e-mailre, nem hívnak meg az otthonukba és nem igazán törődnek az olyan trendi témákkal, mint egészséges étkezés, helyi termék vagy társadalmi felelősségvállalás) és megtapasztalva, hogy a városban nem lehet elveszni, csak rossz buszra szállni, leginkább azt érzed, hogy tudnál élni itt. Hogy minden szippantással a levegőbe átjár, hogy olyan szomorúan szép itt minden, olyan lepukkant-de-élhető, kopár, de gyönyörű, hogy velük akarsz maradni, ezt a sorsot élnéd tovább, mert a mélyből azt érzed, hogy ez a tiéd is, és nem sok minden változna, csak kisebb lenne a világ még egy kicsivel. Ha itt folytatnád. Talán nem is hiányoznál onnan. Ha csak egy néhány évre. Nem örökre, nem menekülésből, nem sikersztori-gyártási célzattal. Hanem inkább csak ebből a megmagyarázhatatlan empátiából a nagy távolságok és a lassúság iránt.

 

 

 

Izland tanít várni. Éjszaka közepén a sarki fényt, idegen emberekkel (akiktől néhány óra bolyongás meg fagyoskodás után jajde lenne kedved megkérdezni, hogy hogy vannak az életükben a bizalommal). Gejzíreket körbeállva a kitörést (szédületesen komikus mellékízzel, ahogy körbenézve látod azt a rengeteg turistát, ahogy mindenféle kütyüikkel lesben állnak. Hogy elkapják a legjobb pillanatot.). Vulkán tövében a benzinkútnál a taxit. Kompot, buszt, repülőt. Az élet értelmét.

Mások a fények. Reggel tízkor végtelen hosszú az árnyék. Telítettebbek a színek és ridegebbek a szürkék. Az ételek sűrűek. A nők ír, a férfiak viking származásúak. Erős akarat, folyamatos harc a múlt. És naná, hogy ők fedezték fel elsőként Amerikát. Bálnát csak tudományos céllal ölünk – mondják, de ami a tudományos cél után megmarad, az megy az éttermekbe, kinedobjukmár. A föld új, még minden mozog, a homok a tengerparton koromfekete. Nincsenek fák, csak bozótok. És vulkáni kőzet mindenütt. Mit kell csinálni, ha elvesztél egy izlandi erdőben? Lábra állni.

Az arcok, az arcokban el lehet veszni. Kedvesvörös, szakállas-szemüveges, hippis. Kíméletlen tűsarkús miniszoknyás viking-végzetasszonyos. Fejér hajú, fehér arcú, öregemberes. Az öltözködésben bármit bármivel. És bármit, zokni nélkül. Szívják az orrukat, mint a skandinávok, a mi kultúrkörünk számára elviselhetetlen mértékig.

A buszsofőrök lengyelek, mint másutt Európában. Lehet kártyával fizetni, adót visszaigényelni, ételt, bármilyen ország konyhájából, becsomagoltatni. Hajléktalanok és kéregetők vannak. A szülési szabadság fele-fele, a nyugdíjkorhatárt nem kérdeztem.

Van üvegház kísérleti jelleggel, éjszaka is világítanak és akkor aranyban úszik az egész. Termesztenek banánt, epret, paradicsomot. Jobb azt nem kóstolni. Van lávaköves ékszerszuvenír, földrengés-szimulátor és fallosz-múzeum. A világ első nyíltan leszbikus miniszterelnöke izlandi volt, és Reykjavík jelenlegi polgármestere egy standup-komedista.

Egyébként meg hallgassatok Sigur Róst.

 

 

Szolgálati közlemény

Kedves olvasók,
Ezen a héten sajnos el kell tekintenünk a bergeni HUB történéseiről való beszámolástól,
mert újabb szakmai kalandjaink keretében Izlandra vettük az irányt.

Ahol egy (a helyhez illő szóval élve) valóban izzó személyiségű, Dél-Afrikában született, majd Angliai és USA kitérők után Izlandon otthonra talált changemaker kalauzolásával ismerkedünk a helyi társadalmivállalkozás-potenciálokkal, valamint workshopolunk arról, hogy a helyzetünk hasonlósága és az itteni, meg a magyarországi társadalmivállalkozások kezdős voltából milyen közös, mindkét ország számára előrevivő megoldások fakadhatnak.

Kiindulópontként szögezzük le, hogy magát a kifejezést ("társadalmi vállalkozás") két hónapja vezették be az izlandi nyelvbe. Bájos.

Valamint, hogy született már a témáról egy darab master-tézis. Melynek szerzőjével a héten természetesen találozni fogunk.




Továbbá.
Ez itt egy irigykedés-faktort-még-inkább gerjesztő poszt.
mely szerint
Atttttyaúúúúúristen! Izlandon vagyok!
(És. kell egy olyan pulcsi.)

Human Library

Körülbelül az első nap derült ki, amikor ideát szakmai munkába fogtunk, hogy van egy itteni (na jó, ausztráliából épphogycsak ideköltözött) srác, aki találkozott már valakivel, aki látott már élő könyvtár módszertannal megvalósítot foglalkozást, és onnantól fogva neki is az a vissza-visszatérő ötlete, hogy élő könyvtárat kéne szervezni itt is.

 

Remek, mondtam, mert én már csináltam is élő könyvtárat (vagy könyvtárt? nem tudom eldönteni, tegnap pont erről beszélgettünk, hogy miért is olyan bonyolult a magyar nyelvet elsajátítani, és hogy aki nem anyanyelvi beszélő, annál mindig a tárgyas ragozásnál bukik ki valami kis hiba, mert azt aztán tényleg nehéz jól használni), nem is egyszer, sőt, többféle felállásban, többféle célcsoportnak, többféle témához.

 

Úgyhogy rögtön be is illesztettük a Vállalkozások Világhetének (Global Entrepreneurship Week) a programjába: kulturális vállalkozókat hívunk majd élő könyvnek, különböző személyes-szakmai történetekkel, különbző területekről.

 

Tulajdonképpen ebben eddig nincs semmi különös.

Ami különössé teszi, az két dolog:

Az egyik, hogy ebben az esetben végre megvalósul a minden nemzetközi együttműködésre alapozó pályázatban áhított és itt-ott megszépített (neagyisten behazudott) kétoldalú tudástranszfer (értsd: én is hozok valamit, nem csak viszek haza).

 

A másik pedig, hogy miután elkészültünk az est részletes tervezésével és ránéztünk, hogy hol fogjuk hirdetni, kiket várunk résztvevőként, kiknek lehet ez valóban vonzó rendezvény, azon kellett elkezdeni izgulni, hogy hogyan limitáljuk majd az érdeklődők közül a beengedettek létszámát, hogy nehogy túltelítettség legyen (ahelyett, hogy azért lennének álmatlan éjszakáink, hogy hogy hozunk majd be egy nyitott rendezvényre elég embert, hogy ne égjünk szénné az élő könyvek előtt, és ők se érezzék, hogy nem érdekel senkit az ő személyes történetük).

 

 

Informatikusok

Előre szólok, hogy semmi újat nem fogok konstatálni a címben lehatárolt csoport sajátosságairól, működésmódjáról, életviteléről, kommunikációs stílusáról vagy ilyesmi.
Szóval aki innovációra is vágyik az élet szépségein való elmélkedésen túl, az ezt a bejegyzést szkippelheti nyugodtan.

A házban kétféle vállalkozó van: a szabadúszók és azok, akik kis csapatokban dolgoznak.
Utóbbiak közé tartoznak az infós fiúk is, akik hárman egy zene-megosztó oldalt működtetnek, amely Norvégia szinten a 2. legnépszerűbb. Tehát ez már önmagában is siker.

A másik kiinduló megállapítás, hogy a mindennapokban a napi rutinok ugyanolyanok. Főleg az ebéd. Ugyanaz a sonka, szalámi, sajt, uborka, paradicsom, vaj, majonéz, pesto, narancs- és kiwikarikák. Ugyanaz. Soha más, soha több, soha kevesebb.

És akkor lejönnek 12 körül az infósfiúk hármasban. Ketten elkészítik a minden nap geometriai pontossággal ugyanúgy kinéző szendvicsüket (sonkakaraika, rajta kicsit kisebb paradicsomkarika, rajta kicsit kisebb uborkakarika, hát nem cute?), a harmadik srác ugyanúgy előveszi az ugyanolyan dobozba csomagolt ugyanolyan salátáját. És esznek csendben, közben rövid mondatokkal beszélgetnek, vagy csak ülnek egy asztal körül és esznek csendben.

Ma megpróbáltam velük beszélgetni. Szakmai életút aspektusból természetesen, ahogy mindig is szoktam.

- És fiúk, ti hogy kezdtetek el együtt dolgozni? Barátok voltatok már régebben vagy kollégák?
- Ki ketten az egyetemre jártunk együtt. Ő nem.
- És akkor ti, hogy találkoztatok?
- Csak elkezdtünk együtt dolgozni.
- Egy másik cégnél?
- Nem. Itt.
- ... ...

Basszus. Mindig elfelejtem, hogy az informatikusok esetében nem a beszélgetés íve, hanem az információ átadása számít. 0/1 kóddal.

És mivel a legújabb társalgási alapelvem, hogy "ami nem érdekel, azt ne kérdezd meg és csak akkor kérdezz, ha tényleg érdekel", a beszélgetésünk itt véget is ért.

CSR együttműködés, de TÉNYLEG!

"Corporate Social Responsibility (CSR) is like teenage sex. Everyone says they are doing it, but only half are really doing it, and of the half.... only half are doing it the right way."

 

Igy kezdődik az a kártya-alapú prezentáció, amelyet közösen készítettünk S-vel, a vezetővel, a (megnevezése most még nem lehetséges) Nemzetközi Tanácsadó Cég (továbbiakban NTC) és a HUB között.

 

A mondás igaz. A vállalat meg !motivált! Ők kopogtattak be. Hogy alkossunk valami közös, valódi társadalmi hatást keltő, tényleg-valóban-csr együttműködést. Úgyhogy mi nekiláttunk, és beleszőttük az összes álmainkat egy olyan prezentációba, amely a két szervezet közötti együttműködési lehetőségekről szól. Mivel egy tanácsadó cégről van szó, ezért hála istennek tovább lehetett tekinteni a kerítésfestés és társain, valósabb, szakmaibb, mindkét fél számára inspiráló programlehetőségek felé.

 

Amelyekben - mondanom sem kell - nulla készpénz-mozgás van.

 

Miután elkészítettük a 10 elemből álló programcsomagot, komolysági sávokba rendeztük a társadalmi hatás mérete szerint, és a lelkesedés a tetőfokára hágott, megszületett az igazán out-of-the-box keretötlet is: legyen játékos, tegyük rá az egészet egy pakli kártyára.

Úgyhogy most kártyalapokra nyomtatott programelemeket pakolgathatnak NTC-ék a döntéshozó testületben, hogy mit kérnek és mit nem. Van minden, a kihelyezett tanácsadó munkatárstól az ijfú-tehetség-örökbefogadásig bezárólag.

 

Részletek később, egyelőre - mondjuk úgy - üzleti titok.

Itt is matyó, ott is matyó

 

 

 

Mit isznak a norvégok?

Ezt a bejegyzést amarika-nak ajánlom.

És még mielőtt belekezdenék, előre leszögezem, hogy nem csak az a kérdés, hogy mit, hanem hogy hogyan.

Mindenekelőtt: Norvégiában nagyon szigorú az alkoholfogyasztás szabályozása, ennek megfelelően a nemzeti alkoholizálási kultúrából hiányzik a mértéktartás. Merugye, olyan szigorúak a külső szabályok, hogy a bensőből fakadó mércék természetes kialakulásának esélye sincs.

Hogy hogyan szigorú, arról röviden csak annyit, hogy kétlépéses életkori tiltás van (18 után ihatsz sört, 21 után töményet is, alkoholszázalékhoz kötve), másrészről csak a nemzeti alkoholboltban lehet kapni sörnél erősebb italokat (nyilván nem így hívják, de nem lehetett kihagyni ezt a ziccert), harmadrészt pedig igenigen drága.

És hogy mit isznak, arra az a válasz, hogy legfőképpen sört – mindenféle híg és nem túl jó söröcskéket, sörfesztivál alkalmával kézműves és még mindenfélébb söröket. Bort sokkal kevésbé, de ami elérhető, arra a rossz helyenként nem elég kifejezés. Isszák dobozból is, szintén drágán (a Jóisten meg az Édesapám bocsássa meg nekem, de egyszer, egy bárban, ahol nem vettem észre időben, már én is keveredtem dobozos borfogyasztásba. Tudnom kellett volna, amikor azt válaszolták a milyen boruk van - kérdésemre, hogy „fehér vagy vörös”, hogy jobb lenne mást kérni).

Nem alkoholos témában pedig kávéból a híg nagyhosszú amerikai típust (bár már hallottam néhányakat sóvárogni olasz eszpresszó után), és kólát. Sok kólát.

És most még két sztori erejéig térjünk vissza a hogyan? kérdéskörre. Egyrészt tehát, mint fentebb említettem, szigorúak a korlátozások, ezért aztán hétköznap, például egy jóleső vacsorához vagy munka utáni beszélgetéshez szóba se jöhet mondjuk egy pohár finom bor, ellenben hétvégén (egyetemisták esetében ez ugye már a csütörtöktől kezdődő napokat jelenti) uccuneki, ami belefér. Sokat költenek, hamar lerészegednek, és ótvarul néznek ki részeg állapotban. Az alkohol ára pedig két tipikus viselkedést von maga után: 1. otthon isznak buli előtt (amennyit csak bírnak), 2. akik nagy lábon szeretnek élni, azok akár hetekig spórolnak egy-egy ivós estére.

A házibuli-szokások pedig állítólag olyanok (ezt magam nem tapasztaltam, de a forrás megbízható, bár én nem igazán bírtam elhinni), hogy elmegy az ember valakinek a lakására, viszi magával bevásárlószatyorban a szupermarketben megvásárolt alkoholt, és a bevásárlószatyrot a buli alatt mindvégig magánál tartja, ugyanis csak onnan iszik. Másnak nem ad, mástól nem kap, és ami megmaradt a kis készletéből, azt a buli végeztével hazaviszi. Mint egy kis infúziós-tasakot.

A teázás nem igazán bevett, a gyümölcslékre pedig – tekintve, hogy sok érdekességet nem tapasztaltam velük – ez alkalommal nem térnék ki.