Izland személyes 2.

Fejben tartottam eddig is, hogy tartozom ezzel a bejegyzéssel (legfőképpen magamnak), de így, hogy a héten többször is beszéltem újdonsült izlandi barátaimmal, különösen is aktualitást kap, hogy végre megírjam mindazt, amit még Izland hozott személyes szempontból.

Kriszta, az online megismert ösztöndíjas-társból lett hétvégi vendéglátóm mesélte, hogy mielőtt az izlandi ösztöníjas csapat tagjai kiutaztak volna, találkoztak a tiszteletbeli nagykövettel, aki sok minden hasznos dolgot elmesélt, de a legtitokzatosabb az volt a mondanivalói közül, hogy készüljenek fel rá: sokat, és mélyen fognak aludni. Nem indokolta különösebben, de utólag nézve nem is volt rá szükség, mert egyszerűen csak igaza lett. Ezt én is megtapasztaltam, máshogy, mélyebben alszik ott az ember. Magamban mindezt az északi pólus közelségével magyaráztam, nélkülözve minden tudományos igényességet, s azzal, hogy azon a hosszúsági körön biztosan egy kicsit máshogy hatnak a mágneses erők. És mindezt azért mesélem el ilyen nagyon hosszan, mert az az érzésem, hogy – ugyanennek a földrajzi ténynek következtében – az emberi találkozások során végbemenő „mágneses erők” is felerősödnek itt valahogy.

Tanja a szakmai vendéglátóm, amolyan időtlen lélek, pillekönnyű-csupamosoly hippilány. Egy külvárosi, betiltott rádióállomásból lett vendégházat működtetnek a párjával, amely a Reykjavík Peace Center nevet viseli, és amely egyrészt szintén teljesen időtlen, másrészt nevének megfelelően teljesen Peace. Nem lettem volna egy kicsit sem meglepődve, hogyha a hostel stílusú konyhában John Lennonnal találkoztam volna, vagy a hálószoba hetvenes-évek bútorainak valamelyik fiókjában a szappan és zuhanyzósapka helyett egy adag marihuánát találtam volna. Találkozásunk szakmailag lelkesítő, emberileg a lehető legtermészetesebb (mintha már sokadszor járnék náluk), lelkileg pedig hordoz valami titokzatosságot, a hosszú táv ígéretét és a sorsszerűség összetéveszthetetlen ízét. Csendes társa, Aron, aki olyan, mintha csak a lélek jönne-menne (időnként gitározik, máskor zenét szerkeszt laptopon, aztán kiderül róla, hogy masszázsterapeuta), az a típus, aki ritkán szól, de akkor átformálja egy mondattal a világot. Az egyik szakmai workshopunk közepén például, áthalad a termen, odaszól hozzá valaki, majd leül, eltereli a beszélgetést és minden szándék nélkül összefoglalja az elmúlt fél évem mentálhigiénés dilemmáira a választ, mintha a szavait maga az Isten küldené. Aztán, ahogy jött, a beszélgetés különösebb háborítása nélkül, leheletfinom könnyűséggel távozik.

Jó volt velük lenni, visszavágyós.

A hétvégén pedig Kriszta volt a vendéglátóm, aki nemcsak, hogy befogadott az ottani otthonába, hanem összeszervezte az üdvözlésemre a teljes izlandi magyar ösztöndíjas társaságot és tökéletes hazai-idegenvezetőként is megszépítette a napjaimat, a Westman szigetektől a híres reykjavíki bolhapiacig (kalandjaink leírása az ő tollából itt olvasható). Krisztával is otthonos volt. Minden nagyon otthonos. Együtt főzni, leülni egy bögre teával és megosztani egymással az életünk fontos meséit és lelkünk legnagyobb zúzódásait, blogsablonok között tévelyegni, hullámzó hajó fedélzetén kóvályogni, világítótoronnyal fényképezkedni, taxis szigetnézésre alkudozni, por alakban málló vulkánra felmászni, fagyos szélben, kötéllel. Utóbbi annyira szürreális élmény volt, hogy még most is röhögnöm kell, ha belegondolok. De megcsináltuk. Többé-kevésbé. És elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Az ilyen találkozásokat szeretem nagyon, amikor bátrak vagyunk egymást meglátni és magunkat megmutatni, hiszen az első másodpercben látjuk, hogy van itt, a sorsban, valami közös.

 

A helyzet az, hogy ezek után, a természeti látványosságok méltatásától eltekintenék. Beszéljenek helyettem a képek (az album folyamatos bővítés alatt, amint utol bírom érni magam).

Izland egy kicsi darabot magánál tartott a szivemből.