Fejben tartottam eddig is, hogy tartozom
ezzel a bejegyzéssel (legfőképpen magamnak), de így, hogy a héten többször is
beszéltem újdonsült izlandi barátaimmal, különösen is aktualitást kap, hogy
végre megírjam mindazt, amit még Izland hozott személyes szempontból.
Kriszta, az online megismert
ösztöndíjas-társból lett hétvégi vendéglátóm mesélte, hogy mielőtt az izlandi
ösztöníjas csapat tagjai kiutaztak volna, találkoztak a tiszteletbeli
nagykövettel, aki sok minden hasznos dolgot elmesélt, de a legtitokzatosabb
az volt a mondanivalói közül, hogy készüljenek fel rá: sokat, és mélyen fognak aludni. Nem
indokolta különösebben, de utólag nézve nem is volt rá szükség, mert egyszerűen
csak igaza lett. Ezt én is megtapasztaltam, máshogy, mélyebben alszik ott az
ember. Magamban mindezt az északi pólus közelségével magyaráztam, nélkülözve
minden tudományos igényességet, s azzal, hogy azon a hosszúsági körön biztosan
egy kicsit máshogy hatnak a mágneses erők. És mindezt azért mesélem el ilyen
nagyon hosszan, mert az az érzésem, hogy – ugyanennek a földrajzi ténynek következtében – az emberi
találkozások során végbemenő „mágneses erők” is felerősödnek itt valahogy.
Tanja a szakmai vendéglátóm, amolyan
időtlen lélek, pillekönnyű-csupamosoly hippilány. Egy külvárosi, betiltott rádióállomásból
lett vendégházat működtetnek a párjával, amely a Reykjavík Peace Center nevet
viseli, és amely egyrészt szintén teljesen időtlen, másrészt nevének
megfelelően teljesen Peace. Nem lettem volna egy kicsit sem meglepődve, hogyha
a hostel stílusú konyhában John Lennonnal találkoztam volna, vagy a hálószoba hetvenes-évek
bútorainak valamelyik fiókjában a szappan és zuhanyzósapka helyett egy adag
marihuánát találtam volna. Találkozásunk szakmailag lelkesítő, emberileg a
lehető legtermészetesebb (mintha már sokadszor járnék náluk), lelkileg pedig
hordoz valami titokzatosságot, a hosszú táv ígéretét és a sorsszerűség
összetéveszthetetlen ízét. Csendes társa, Aron, aki olyan, mintha csak a lélek
jönne-menne (időnként gitározik, máskor zenét szerkeszt laptopon, aztán kiderül
róla, hogy masszázsterapeuta), az a típus, aki ritkán szól, de akkor átformálja
egy mondattal a világot. Az egyik szakmai workshopunk közepén például, áthalad
a termen, odaszól hozzá valaki, majd leül, eltereli a beszélgetést és minden
szándék nélkül összefoglalja az elmúlt fél évem mentálhigiénés dilemmáira a
választ, mintha a szavait maga az Isten küldené. Aztán, ahogy jött, a
beszélgetés különösebb háborítása nélkül, leheletfinom könnyűséggel távozik.
Jó volt velük lenni, visszavágyós.
A hétvégén pedig Kriszta volt a vendéglátóm,
aki nemcsak, hogy befogadott az ottani otthonába, hanem összeszervezte az
üdvözlésemre a teljes izlandi magyar ösztöndíjas társaságot és tökéletes
hazai-idegenvezetőként is megszépítette a napjaimat, a Westman szigetektől a
híres reykjavíki bolhapiacig (kalandjaink leírása az ő tollából itt olvasható).
Krisztával is otthonos volt. Minden nagyon otthonos. Együtt főzni, leülni egy
bögre teával és megosztani egymással az életünk fontos meséit és lelkünk
legnagyobb zúzódásait, blogsablonok között tévelyegni, hullámzó hajó fedélzetén
kóvályogni, világítótoronnyal fényképezkedni, taxis szigetnézésre alkudozni,
por alakban málló vulkánra felmászni, fagyos szélben, kötéllel. Utóbbi annyira
szürreális élmény volt, hogy még most is röhögnöm kell, ha belegondolok. De
megcsináltuk. Többé-kevésbé. És elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Az ilyen
találkozásokat szeretem nagyon, amikor bátrak vagyunk egymást meglátni és
magunkat megmutatni, hiszen az első másodpercben látjuk, hogy van itt, a
sorsban, valami közös.
A helyzet az, hogy ezek után, a
természeti látványosságok méltatásától eltekintenék. Beszéljenek helyettem a
képek (az album folyamatos bővítés alatt, amint utol bírom érni magam).
Izland egy kicsi darabot magánál tartott
a szivemből.


hiányZOL.
VálaszTörlésÓ. én is épp ezt akartam írni, hogy te is hiányzol. Hétvégén a lakásavatós képeinket nézegettem nagy nosztalgiával, meg azokat, amiket akkor fotóztunk, mikor hazajött a Tesód és pózoltatok a szobádban Anikóval meg Gáborral. Meg arra is gondoltam, hogy vajon készül-e már az idei slideshow (őszintébben: hogy mennyire leszek benne). Persze korán van még ahhoz, de nekem már majdnemkarácsony...
VálaszTörlés