Elsőre nem is jutott eszembe, hogy honnan vésődött be a génállományba az igazság, mely szerint "a hétfő a leghidegebb munkahelyi nap (mert egész hétvégén nem működött a fűtés)", amikor tegnap reggel ösztönösen a legeslegmelegebb elérhető pulcsi után kutakodtam az 5 négyzetméteres szobámban.
Aztán rájöttem. A Küldőszervezet (szintén ösztönösen) már évek óta készített fel Életem Skandináv Ösztöndíjára a hosszú hónapokon át tartó, fűtés nélküli és működésképtelen kazánok tövében átvészelt telekkel, amikor az egyébként friss és üde, egészségtől és libidótól kicsattanó koleginákkal, megbeszélés nélkül, vicces cuccokba burkolt forróvizes palackokat adtunk egymásnak karácsonyi ajándékba.
Aztán az is eszembe jutott, amikor a drága Ágnes, szintén kolléganő, azt kérdezte ideérkezésem után néhány héttel nappal, hogy "és sokat kell fáznod, Kriszta?" Hogy azt kellett volna mondanom, hogy MÉG nem.
Mert azóta az igazi hideg is megérkezett.
Vasárnap fölmentem a Stoltzekleivenre, amit röviden úgy jellemeznék, mint az itteni túrázók kedves extrémsport-helyszínét (800 lépcső, 315 m szint, 1 km hossz, amelyen a férfi rekorderek 8 perc, a nők meg alig több, mint 10 perc alatt szaladnak föl. Az átlagos női idő 20 és 30 perc között mozog, az enyémet nem mondom el, saját mércével mérve közepes: elég gyors a néhány alkalommal elért hányinger-határhoz és elég lassú ahhoz, hogy még mindig úgy érezzem, hogy sorra suhannak el mellettem a fütyörésző hetven plusszos norvég bácsik).
Szeretem ezt az utat, mert mindig végig lehet vele élni ugyanazt: az első egyharmadban a nemhiszemel-érzést, aztán a küzdelmet azzal, hogy most már visszafelé nem érdemes fordulni (hiszen a magas lépcsők lefelé sokkal térd-gyilkosabbak, mint fölfelé), hogy lassan ismerem minden egyes pontját, aztán a felétől fölfelé azt a módosult tudatállapotot, hogy semmire sem emlékszem a legutóbbi alkalomból, majd pedig azt, hogy most már közel a vége, úgyhogy csak gyorsítani érdemes.
A gyönyörű és lányos világlegjobb túrabakancsom egyetlen rossz tulajdonsága, hogy csúszik. Ez alkalommal duplán csúszott, mert odafönt már fagyott, mire fölértem. A ragyogyó napsütésben szikrázó egyszerre zúzmarás és vadzöld mohák gyönyörűek. A pocsolyákon tükröződő vékony jégréteg meghatóan szép. A közelgő télre, karácsonyra, hazautazásra emlékeztet. Még jó, hogy a káprázatos városkép látványa visszahúz az itt-és-mostba.
Szóval a tél bekopogtatott. A deres mohák folytatásaként hétfő reggeli csúszós járda, egész napos munkahelyi fagyoskodás és kedd délelőtti pimasz jégeső érkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése