A sötét

Amikor elkezdtem mondogatni, hogy jövök Norgéviába, sőt, Bergenbe, kétféle válaszreakcióval találkoztam.
Az egyik egy ujjongó örvendezés volt, hogy milyen jó elmenni és Norvégia, különösen Bergen milyen gyönyörű.
A másik pedig általában a "Minek mész oda, hiszen ott hideg van és sötét" - alapképletet követte, kölönféle díszítésekkel, triolákkal és fortissimókkal. A földrajzban járatosak még azt is tudták, hogy Bergen esetében az esőt is be kell sorolni a borzalmak közé.

Bekattant, a vég közeledtével sorra kéne vennem még azokat a kérdéseket meg sztereotípiákat, amelyekkel itt a blogon nem foglalkoztam eddig.

A hidegről meg az esőről már esett elég szó.
Most a sötét jön.
Tőmondatokban.

Először is: alig van kevesebb napfényes óra, mint otthon.
Másodszor: ha borult az ég, általában sötétebb van, mint otthon.
Harmadszor: gyakran borult az ég.
Negyedszer: ma reggelig (december 5) soha semmi bajom nem volt a sötéttel.
Ma reggel volt az első olyan alkalom, hogy 8:10-kor ébredve fellázadt bennem a lélek, hogy miért van olyan sötét, mintha éjjel kettő lenne? Így nem lehet felkelni, elindulni, munkához látni. Nem indulhat ennyire nehezen és ennyire későn a nap. Általában úgy kezelem ezt a kérdést, mert itt megtehetem, hogy nem indulok el reggel otthonról, amíg ki nem világosodik. Ez 10 órás érkezést jelent. A délutáni/esti sötétség nem olyan zavaró.
Ötödször: Advent van. Az a fényre várakozás ideje. Egyáltalán nincs is rosszkor ez a sötét.
Hatodszor: Sok, szép, ízléses és meghitt karácsonyi kivilágítás van.  Advent első vasárnapján kapcsolják fel az összeset, egy ünnepi koncert, fáklyás felvonulás, tűzijáték meg mindenfélék kíséretében. Tömeges, de a pontszerűsége miatt kedves mégis.

Hát most ennyit a sötétről.

Folytatása következik

mármint a kiakadós és szorongós bejegyzésnek.

Amely történetnek nagyon sok tanulsága van. Egyrészt egy ideje már figyelgetem, hogy hogyan működnek azok a blogok, amelyek sok interaktivitást tudhatnak maguknak, hogyan generálnak párbeszédet, értékes véleménycserét az olvasók között (nem a nyáladzó, gyenge vitakultúrájú tömegekre gondolok, hanem azokra a helyekre, ahol nyitott és igényes kommentelés folyik). Érdekes módon ezek legerősebben a pszichodrámában sharing néven ismert jelenségre alapoznak, mely szerint azzal, hogy kimondanak, megneveznek, nyilvánosságra hoznak, megmutatnak egy élményvilágot, amely ismerős mások számára is, ez által utat nyitnak arra, hogy akik szintén átéltek már hasonlót, merjenek beszélni róla. Ez két dolog miatt jó: egyrészt, mert aki felvállalja a saját történetét, az rengeteg együttérző támogatást kap másoktól, akik reagálnak rá. Másrészt pedig, akik nem mertek korábban beszélni róla vagy nem tudták megnevezni az érzést, azok kapnak egy bátorítást és mintát. Ezt a folyamatot mindkét oldalról nagyon értékesnek tartom.

Nade, hogy visszakanyarodjak a korábbi bejegyzésem sorsára: bár itt ez nem volt nyomon követhető, de nagyon érdekes folyamatokat indított el: beszélgetéseket, levelezéseket, felismeréseket. Okozott konfliktust is és megkönnyebbülést is (amióta kimondtam, enyhül a szorongás, ahogy ez lenni szokott), nagyon jól összekapcsolt másokkal és kaptam jónéhány megerősítést meg gondolkodnivalót is.

Hogy konkrétabban szóljak, a következők jöttek az elmúlt egy hét alatt:

• két hazatéréstörténet (Brüsszel és Szilícium-völgy) a Gondviselésre való ráhagyatkozással és a demokrácia iránti türelemre intéssel kombinálva
• egy óva intés a szociológusoktól elvárható szofisztikált, gondolkodás-alapú fogalmazásra, és egy ebből kialakuló nem konfliktusmentes levélváltás
• egy eddig nem ismert Bornai Tibor dal, ami kicsit erről is szól
• két ösztöndíjastárs együttérző sóhaja, rövidebb beszélgetésekkel arról, hogy ki-ki hogy éli meg ugyanezt
• egy ittmaradásra ösztökélő kvázi-állásajánlat
• egy mindent elsöprő szerelmi vallomás
• és egy szépséges külföldön-élő történet arról, hogy hogyan is íródott belénk az otthonérzés a föld szagával és az évszakokkal együtt.

Mindenkinek hálás vagyok ezekért, akikkel tudtam beszélgetni, és örülök, hogy felvállaltam.

Nem mondom, hogy ezzel a téma lezárva, de a bizalomhoz jónéhány lépéssel közelebb kerültem. Bármi legyen is.

fagyos. de otthonos.

Elsőre nem is jutott eszembe, hogy honnan vésődött be a génállományba az igazság, mely szerint "a hétfő a leghidegebb munkahelyi nap (mert egész hétvégén nem működött a fűtés)", amikor tegnap reggel ösztönösen a legeslegmelegebb elérhető pulcsi után kutakodtam az 5 négyzetméteres szobámban.

 

Aztán rájöttem. A Küldőszervezet (szintén ösztönösen) már évek óta készített fel Életem Skandináv Ösztöndíjára a hosszú hónapokon át tartó, fűtés nélküli és működésképtelen kazánok tövében átvészelt telekkel, amikor az egyébként friss és üde, egészségtől és libidótól kicsattanó koleginákkal, megbeszélés nélkül, vicces cuccokba burkolt forróvizes palackokat adtunk egymásnak karácsonyi ajándékba.

 

Aztán az is eszembe jutott, amikor a drága Ágnes, szintén kolléganő, azt kérdezte ideérkezésem után néhány héttel nappal, hogy "és sokat kell fáznod, Kriszta?" Hogy azt kellett volna mondanom, hogy MÉG nem.

 

Mert azóta az igazi hideg is megérkezett.

 

Vasárnap fölmentem a Stoltzekleivenre, amit röviden úgy jellemeznék, mint az itteni túrázók kedves extrémsport-helyszínét (800 lépcső, 315 m szint, 1 km hossz, amelyen a férfi rekorderek 8 perc, a nők meg alig több, mint 10 perc alatt szaladnak föl. Az átlagos női idő 20 és 30 perc között mozog, az enyémet nem mondom el, saját mércével mérve közepes: elég gyors a néhány alkalommal elért hányinger-határhoz és elég lassú ahhoz, hogy még mindig úgy érezzem, hogy sorra suhannak el mellettem a fütyörésző hetven plusszos norvég bácsik).

Szeretem ezt az utat, mert mindig végig lehet vele élni ugyanazt: az első egyharmadban a nemhiszemel-érzést, aztán a küzdelmet azzal, hogy most már visszafelé nem érdemes fordulni (hiszen a magas lépcsők lefelé sokkal térd-gyilkosabbak, mint fölfelé), hogy lassan ismerem minden egyes pontját, aztán a felétől fölfelé azt a módosult tudatállapotot, hogy semmire sem emlékszem a legutóbbi alkalomból, majd pedig azt, hogy most már közel a vége, úgyhogy csak gyorsítani érdemes.

 

A gyönyörű és lányos világlegjobb túrabakancsom egyetlen rossz tulajdonsága, hogy csúszik. Ez alkalommal duplán csúszott, mert odafönt már fagyott, mire fölértem. A ragyogyó napsütésben szikrázó egyszerre zúzmarás és vadzöld mohák gyönyörűek. A pocsolyákon tükröződő vékony jégréteg meghatóan szép. A közelgő télre, karácsonyra, hazautazásra emlékeztet. Még jó, hogy a káprázatos városkép látványa visszahúz az itt-és-mostba.

 

 

 

 

 

Szóval a tél bekopogtatott. A deres mohák folytatásaként hétfő reggeli csúszós járda, egész napos munkahelyi fagyoskodás és kedd délelőtti pimasz jégeső érkezett.

VéletlenMagyar

"A blogot továbbra is nyomjad, mert imádjuk" - nyilatkozta tegnap egyik kedves olvasóm.

Úgyhogy, addig is, amíg az Izland-játék (és az ehhez kapcsolódó hírzárlat) zajlik, és magam is rendezgetem az ottani élményeimet, következzék egy aprókedves színesség egy újabb véletlen magyar találkozásról.

Izlandról hazatérve, a reptéri buszon ücsörögve, először is az okozta a legnagyobb meglepetés, hogy

1. Bergenben vannak fák.

2. Gyönyörűek és színesek.

Nem mintha ezt eddig nem vettem volna észre, de az izlandi tájképből annyira hiányoztak ezek (mert ott csak a rengeteg vulkáni kőzet van meg egy-két kisebb bozót), hogy "hazatérve" egészen ujjongásig megtelített az egyébként jól ismert erdők látványa.

 

Le is szálltam a buszról kicsit hamarabb, hogy kóvályogjak egyet a kedvenc városközponti részeken, útba ejtve az egyik szupermarketet is (mert érthető módon nem volt otthon kaja).

Állok merengve, kicsit fáradtan a joghurtos hűtő előtt, mire hallom háturól, hogy "jó, így már elég lesz". Összetéveszthetetlen magyarsággal. Túlverekedtem a dulpa-kultúrsokkon, folytattam a vásárlást, mondván, hogy igen, Bergen, amúgy is tele van magyarokkal (legutóbb az étteremben a pincér is magyarul szolgált ki minket).

Tovább folytatva a vásárlást állom a szerelősrác tetőtől-talpig végignéző tekintetét (ezzel a jelenettel akár a balkánon is lehetnénk), majd kicsit később úgy alakul, hogy akkor kell épp kivennem a hűtőből valamit, amikor ő áll fent a létrán és fúr, a másik meg alul biztosítja. Kicsit várok, megpróbálom kinyitni az ajtót, látom, hogy beakad a létrába, erre ők sürgetetten igyekszenek arrébb menni.

Szólok, hogy nem gond, meg tudom várni.

Erre meglepődnek.

Áthelyezik a létrát.

Megköszönöm

Mondják, hogy szívesen.

Aztán egy akkora mosoly ragyogja be a létra tetejéről a teret, hogy a mellettünk lévő fagyasztott halak mind kiolvadnak.

Szeretem. Ezt szeretem. Amikor nem nyálaskodunk, nem udvariaskodunk, nem kérdezünk olyasmit, ami nem érdekel. Csak észrevesszük egymást, azon a nyelven kommunikálunk, ami a közös, és aztán folytatjuk tovább az ezzel megszépült napunkat.

Izland személyes 1.

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. Nem is szerepelt a kívánságlistámon soha, hiszen mindenki úgy tudja, hogy itt hideg van. Nos a hideg, csak az egyik fele. Forróság is van. Áramlik a föld alól, gőzölög a hegyből, morajlik a vulkán belsejében, és átjárja a szobát.

Az első ránézés a Reykjavík 101. Melankolikus, édesen reménytelen, egyszerre szenvtelen és forró, de mindenekfelett lassú világ. Az első élőben találkozás, hogy a föld tényleg gőzölög, az óceán itteni látványa semmi máshoz nem hasonlítható, hogy a város csúnyácska, a víz gyógyvíz-szagú, a távolságok nagyok.

Járva-kelve pár napot, találkozva emberekkel, megkóstolva a báránylevest és tudva, hogy a sörösüveget a bárban magadnak nyitod ki. Hallva mindenkitől, hogy az izlandiak zárkózottak (nem válaszolnak e-mailre, nem hívnak meg az otthonukba és nem igazán törődnek az olyan trendi témákkal, mint egészséges étkezés, helyi termék vagy társadalmi felelősségvállalás) és megtapasztalva, hogy a városban nem lehet elveszni, csak rossz buszra szállni, leginkább azt érzed, hogy tudnál élni itt. Hogy minden szippantással a levegőbe átjár, hogy olyan szomorúan szép itt minden, olyan lepukkant-de-élhető, kopár, de gyönyörű, hogy velük akarsz maradni, ezt a sorsot élnéd tovább, mert a mélyből azt érzed, hogy ez a tiéd is, és nem sok minden változna, csak kisebb lenne a világ még egy kicsivel. Ha itt folytatnád. Talán nem is hiányoznál onnan. Ha csak egy néhány évre. Nem örökre, nem menekülésből, nem sikersztori-gyártási célzattal. Hanem inkább csak ebből a megmagyarázhatatlan empátiából a nagy távolságok és a lassúság iránt.

 

 

 

Izland tanít várni. Éjszaka közepén a sarki fényt, idegen emberekkel (akiktől néhány óra bolyongás meg fagyoskodás után jajde lenne kedved megkérdezni, hogy hogy vannak az életükben a bizalommal). Gejzíreket körbeállva a kitörést (szédületesen komikus mellékízzel, ahogy körbenézve látod azt a rengeteg turistát, ahogy mindenféle kütyüikkel lesben állnak. Hogy elkapják a legjobb pillanatot.). Vulkán tövében a benzinkútnál a taxit. Kompot, buszt, repülőt. Az élet értelmét.

Mások a fények. Reggel tízkor végtelen hosszú az árnyék. Telítettebbek a színek és ridegebbek a szürkék. Az ételek sűrűek. A nők ír, a férfiak viking származásúak. Erős akarat, folyamatos harc a múlt. És naná, hogy ők fedezték fel elsőként Amerikát. Bálnát csak tudományos céllal ölünk – mondják, de ami a tudományos cél után megmarad, az megy az éttermekbe, kinedobjukmár. A föld új, még minden mozog, a homok a tengerparton koromfekete. Nincsenek fák, csak bozótok. És vulkáni kőzet mindenütt. Mit kell csinálni, ha elvesztél egy izlandi erdőben? Lábra állni.

Az arcok, az arcokban el lehet veszni. Kedvesvörös, szakállas-szemüveges, hippis. Kíméletlen tűsarkús miniszoknyás viking-végzetasszonyos. Fejér hajú, fehér arcú, öregemberes. Az öltözködésben bármit bármivel. És bármit, zokni nélkül. Szívják az orrukat, mint a skandinávok, a mi kultúrkörünk számára elviselhetetlen mértékig.

A buszsofőrök lengyelek, mint másutt Európában. Lehet kártyával fizetni, adót visszaigényelni, ételt, bármilyen ország konyhájából, becsomagoltatni. Hajléktalanok és kéregetők vannak. A szülési szabadság fele-fele, a nyugdíjkorhatárt nem kérdeztem.

Van üvegház kísérleti jelleggel, éjszaka is világítanak és akkor aranyban úszik az egész. Termesztenek banánt, epret, paradicsomot. Jobb azt nem kóstolni. Van lávaköves ékszerszuvenír, földrengés-szimulátor és fallosz-múzeum. A világ első nyíltan leszbikus miniszterelnöke izlandi volt, és Reykjavík jelenlegi polgármestere egy standup-komedista.

Egyébként meg hallgassatok Sigur Róst.

 

 

Az Eső

Az esővel való barátkozásom kezdete még a Jersey időkre tehető, amikor azt láttam mindenkitől, hogy SEMMIT sem változtat az élet menetén, ha esik. A gyerekeket vízálló ruhába öltöztetjük, viszünk esernyőt, és megyünk a dolgunkra. Legfőképpen pedig nem szomorkodunk.

Aztán a cserkésztáborok ugye.

Aztán pedig a felkészülés az ide érkezésre. Még a norvég nagykövetasszony is ezt fogalmazta meg egyetlen tanácsaként Bergennel kapcsolatban, hogy hozzak esernyőt, mert itt minden nap esik.

Tényleg. Minden. Nap. Esik. És a szél is fúj hozzá, ennek eredményeképp az idő egy részében vízszintesen esik (bár a lakótársak szerint ez semmi ahhoz képest, ahonnan ők jönnek, mert ott szó szerint elvisz a szél, két kézzel kell kapaszkodni az esernyőbe, és minden irányból jön a víz).

Szóval tudtam, hogy esni fog. Van is nálam mindenféle gumicsizma, vidámszínű esőkabát, szivecskés esernyő és egyéb cukiságok. De ezek klasszikus változatáról meg kellett állapítanom, hogy fölöslegesen vízhatlanok, mert ha a levegőt se engedik át, akkor 4 lépés után úgyis teljesen leizzad bennük az ember, tehát belülről is jön majd a víz (annyi különbséggel, hogy az kicsit melegebb, mint az eső).

Van megoldás, persze. Vagy átvált az ember hi-tech túracuccra, ahol átfúj a szél, de nem jön át a víz, vagy megszokja önnön konstans ázottkutya-szagát.

Van előrehaladás is. Az első napokban még kedvem lett volna megkérdezni azokat, akik szakadó esőben futották épp le mellettem a napi futás-adagjukat, hogy egyáltalán hogy jut eszükbe, de ma már tudom a választ. Fölösleges várni, hogy jobb lesz. Mert nem lesz jobb. És egyébként is. Az eső legalább hűsít futás közben.

Rengeteget lehet tanulni a norvégok esőhöz való hozzáállásából. És tényleg. A víz jó.

 

 

Természetes

Bergen legalább két dolog miatt zseniális város.

Egyrészt, mert rengeteg benne a víz: nem elég, hogy a várost mindenütt fjordok nyaldossák, és a hegyekből is a legváratlanabb helyeken zúdulnak lefelé az apró vízesések, a városközpontba elhelyeztek egy más városok főteréhez hasonló méretű mesterséges tavat, szökőkúttal a közepén.

Másrészt pedig azért, mert az erdő itt van az utca végén. Szó szerint. Minden utca végén az erdő van. Nem kell mást tenni, hogy a természetben legyen az ember, mint sétálni egy picit meredeken fölfelé, és már ott is van. Egy óriási méretű szabadidőpark (skanzennek hívják itt) található a városnak azon a felén, ahol nem a kikötő meg a fjordok vannak (férfi olvasóim számára üzenem, hogy még nem tudom, hogy pontosan mekkora, mert nem néztem utána, de nagy). Föl lehet menni fogaskerekűvel meg a másik oldalról libegővel is, 5-600 méter magasra, és onnan látni az egész várost, meg onnan indulnak különféle túraútvonalak (keményebbeknek a 7-túrát ajánlják, ami a várost körülvevő 7 hegyet sétálja végig 1 nap alatt). És persze odafönt is van egy tó. Vegyeserdő, mohák, páfrányok, dimbesdombok, itt-ott nagyon diszkréten elhelyezett, nagyon természetes játszóterek vagy pihenőhelyek, zubogó patakok és kilátók. Meg néhány láthatóan intézményesen kihelyezett vicces felirat, mint például hogy ne ijesztgessük a bébi-dinoszauruszokat (a fák gyökere azon a részen úgy fest, mint néhány jól megtermett dino-láb), tilos a boszorkányoknak seprűn kirepülni a kilátóról, vagy hogy ha találsz egy békát, csókold meg. A jó norvégok meg jönnek-mennek, futnak, gyalogolnak errefelé, amikor csak tudnak (Silje interpretációjában: „Látod azokat az óvszer-ruhába öltözött embereket? Ezek a norvégok minden nap ezt csinálják. Felveszik a tapi-rucijukat és itt futkosnak”. Ő is egyébként), jönnek gyerekkel, kerekesszékkel, kutyával, kerekesszékkel és kutyával, barátnővel, kutyával és barátnővel, vagy ahogy csak lehet. Igazuk van. És gyönyörű vádlijuk.