Ne gyűjtsetek kincseket a földön

Amikor megtudtam, hogy jövök, nehéz volt lakást találni.
Amik voltak lakások, csak bútorozatlan.
Gondoltam hát, nehéz lesz bútort szerezni is.
Nem volt nehéz.
A főnököm berendezte a szobámat, mire ideértem. A saját cuccával.

Aztán közben vett magának új lakást
és még nem adta el, de már kiürítette a régit.
Így a bútoraimra már nincsen szüksége.
Bútort szerezni nehéz.
Megszabadulni tőle dettó.

Írtam szép levelet a landlordnak,
aki nem szeret angolul kommunikálni,
így hát nem válaszolt.

Írtam szép posztot
a nemzetközi katolikusfiatal fészbúk-csoportba
amire válaszolt a moderátor, aki a csoport vezetője,
hogy ez itt egy vallásos csoportosulás
és a fészbúkcsoportot használjuk csak vallásos célokból.

Írtam neki egy rövid elmélkedést arról,
hogy az egymásnak nyújtott segítség
mihanem keresztény érték
mire válaszolt,
hogy őneki szigorúnak kell lennie,
és köszöni, hogy megértem.
Mindetten olyan nájszok voltunk.
Jólvan, gondoltam, szendeszűz vagy még
és control freak
majd az idő meghozza
hogy tágul a
nézőpontod. is.

Az idő szalad,
a cucc marad
a cucc marad.

Process

„There is a guy from the Kaos Pilots and wants to make a process for us next week” – mondta. Ebből csak két dolgot nem értettem: hogy kik a káoszpilóták és mit értünk folyamat alatt. Aztán kiderült, hogy a Kaos Pilots egy nemformális felsőoktatási intézmény, ahol ilyen-olyan folyamatfacilitátorokat, trénereket, szervezetfejlesztőket és hasonló lényeket képeznek AppreciativeInquiry szemléletben, akiknek van néhány tipikus stílusjegye, például hogy képesek úgy befejezni egy e-mailt, hogy „I wish you a wonderful Thursday”. Mondaná erre a szarkasztikus énem, hogy mi a jóég lehet csodálatos egy csütörtökben, ha nem tudnám, hogy igenis, nagyon sok minden lehet csodálatos.

Tehát egy szervezetfejlesztési alkalomnak nézünk elébe. Aminek egyébként is nagyon örültem volna, hiszen különös lehetőség, hogy beletekinthetek egy norvég szervezeti kultúrájú csoportmunkába, de amióta rájöttem, hogy tulajdonképpen az én itteni szerepem egy folyamatosan elérhető vezetői konzultánssá nőtte ki magát az alapító számára, és velem beszéli meg a dilemmáit meg a stratégiai kérdéseket, azóta még inkább üdvözlöm az ilyen alkalmakat. Mindemellé még azt is feladatul kaptam, hogy segítsek Benjaminnak a felkészülésben, egyrészt mert neki ez lesz a facilitátori vizsgája, másrészt pedig mert káoszpilóta mivoltából következően fennáll a veszélye annak, hogy csodálatos és gyönyörű álmodozásban lesz majd részünk azon a napon, de a realitásokat és a kézzel fogható megoldásokat meg sem fogjuk közelíteni. Konzultáltunk is, több alkalommal, ennek kapcsán meg kell említenem, hogy az izlandi Tanja mellett ő lett a második ember ittlétem alatt, aki interjút készített velem és nagyon eltalált egy-két kérdéssel, amit külön köszönök (erről később). Élveztem a vele való munkát, mert nagyon figyelmes, valóban appreciative (bocs, erre nincs jó magyar szó), nyitott és befogadó.

Aztán eljövel a nap, lezajlék a folyamat és veszíté el a mi Benjaminunk a fonalat körülbelül a találkozó kétharmadánál. Ami most nem baj, egyrészt mert eléggé intelligens, kicsi és autonóm csoport voltunk, úgyhogy tudtuk úgy alakítani a saját munkánkat, hogy a lehető leghasznosabb legyen. Addig ő fényképezett. Másrészt azért sem baj, mert ez neki a vizsgamunkája, és sokat fog tanulni belőle, és pontosan ott tart az egész folyamatfacilitálással, ahol ennyi idősen, ennyi tapasztalattal tartania lehet. És erre olyan jó volt egy tükröt látni, kezdő önmagamat, aki egymás után felsorakoztatott módszerekre és gyakorlatokra tudja csak jól felépíteni a nap menetét, és amikor valami nem várt helyzet áll fel a csoportban, akkor is egy újabb módszert próbál alkalmazni. Akinek a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a kontrollt a folyamat felett, és ha ez megtörténik, csak nagyon nehezen tud a csoport iránti bizalmára hagyatkozni. Aki nagyon küzd azzal, hogy megtalálja a megfelelő kérdéseket a feldolgozókörök második szintjén (tudjátok, amikor ül a csoport a témák szerint rendezett post-itek fölött és az istennek se látod meg, hogy hol lehet itt a nagy, mindeneket átfordító összefüggés, aztán lövöldözöl néhány kérdést, rendszerint mellé, aztán ők nem értik és beáll a legkevésbé sem kreatív csönd).

Arról, hogy milyen a norvég csoportmunka-kultúra, csak óvatosan mernék ez után az öt másik emberrel eltöltött fél nap után nyilatkozni. Tapasztaltam egy sokkal erősebb analitikus gondolkodást, és egy erősebb keretezettségre való igényt, mint az otthoni csoportokban. Egy kicsivel nagyobb jólneveltséget, erősebb mintakövetést és azt a mindenek felett (alatt? mögött?) álló egalitariánus attitűdöt, ami a norvég társadalom egyik legerősebb jellemzője (és amiről nem tudom már megállapítani, hogy valóban jelen volt-e vagy csak amióta ezt egy nemrégen készített, társadalmi perspektívákról szóló interjú beültette a fejembe, már mindenhova odalátom). 

Mindenesetre született néhány használható ötlet, és ahogy ez odahaza is lenni szokott, elmondhatjuk, hogy csak akkor volt értelme a napnak, ha le fogunk tudni ülni hamarosan és folytatni néhány lépéssel a konkrétumok felé.

Élő Könyvtár

Egy ideje már kacérkodom a gondolattal, hogy megírom, milyen nem-vezetőnek lenni itt.
Hogy mennyi új felismeréssel és időnként mennyi fogösszeszorítással bír járni,
és hogy ez mennyit tanít önmagamról.

De ez a bejegyzés még nem erről fog szólni.
Hanem arról, hogy tegnap este megvolt a nagy debüt, az est az (eddig csak) általam ismert és hozott módszertannal, az élő könyvtárral.

És csodamód, ahogy ez mindig lenni szokott, nagy és szép, mély és megerősítő emberi találkozásokat eredményezett. Őszinteséggel, nyitottsággal, a másikra való kíváncsisággal fűszerezve.

Szeretem, ahogy az emberek szeretik ezt a nagyon egyszerű, mégis nagyon kreatív módszertant. Ahogy belemélyednek, aztán meghatódnak önnön nyitottságukon és megérintődöttségükön.

És ez most igazán az önző rész, de jó érzés volt újra "színpadon" lenni, és észrevenni, hogy hopp, folyékonyan beszélek szakmaiangolul végre, és aztán kapni a magabiztosságra pozitív visszajelzést.

Szóval, a megérkezett első hó mellett ez a hét híre.
Fotók hamarosan.

Izland személyes 2.

Fejben tartottam eddig is, hogy tartozom ezzel a bejegyzéssel (legfőképpen magamnak), de így, hogy a héten többször is beszéltem újdonsült izlandi barátaimmal, különösen is aktualitást kap, hogy végre megírjam mindazt, amit még Izland hozott személyes szempontból.

Kriszta, az online megismert ösztöndíjas-társból lett hétvégi vendéglátóm mesélte, hogy mielőtt az izlandi ösztöníjas csapat tagjai kiutaztak volna, találkoztak a tiszteletbeli nagykövettel, aki sok minden hasznos dolgot elmesélt, de a legtitokzatosabb az volt a mondanivalói közül, hogy készüljenek fel rá: sokat, és mélyen fognak aludni. Nem indokolta különösebben, de utólag nézve nem is volt rá szükség, mert egyszerűen csak igaza lett. Ezt én is megtapasztaltam, máshogy, mélyebben alszik ott az ember. Magamban mindezt az északi pólus közelségével magyaráztam, nélkülözve minden tudományos igényességet, s azzal, hogy azon a hosszúsági körön biztosan egy kicsit máshogy hatnak a mágneses erők. És mindezt azért mesélem el ilyen nagyon hosszan, mert az az érzésem, hogy – ugyanennek a földrajzi ténynek következtében – az emberi találkozások során végbemenő „mágneses erők” is felerősödnek itt valahogy.

Tanja a szakmai vendéglátóm, amolyan időtlen lélek, pillekönnyű-csupamosoly hippilány. Egy külvárosi, betiltott rádióállomásból lett vendégházat működtetnek a párjával, amely a Reykjavík Peace Center nevet viseli, és amely egyrészt szintén teljesen időtlen, másrészt nevének megfelelően teljesen Peace. Nem lettem volna egy kicsit sem meglepődve, hogyha a hostel stílusú konyhában John Lennonnal találkoztam volna, vagy a hálószoba hetvenes-évek bútorainak valamelyik fiókjában a szappan és zuhanyzósapka helyett egy adag marihuánát találtam volna. Találkozásunk szakmailag lelkesítő, emberileg a lehető legtermészetesebb (mintha már sokadszor járnék náluk), lelkileg pedig hordoz valami titokzatosságot, a hosszú táv ígéretét és a sorsszerűség összetéveszthetetlen ízét. Csendes társa, Aron, aki olyan, mintha csak a lélek jönne-menne (időnként gitározik, máskor zenét szerkeszt laptopon, aztán kiderül róla, hogy masszázsterapeuta), az a típus, aki ritkán szól, de akkor átformálja egy mondattal a világot. Az egyik szakmai workshopunk közepén például, áthalad a termen, odaszól hozzá valaki, majd leül, eltereli a beszélgetést és minden szándék nélkül összefoglalja az elmúlt fél évem mentálhigiénés dilemmáira a választ, mintha a szavait maga az Isten küldené. Aztán, ahogy jött, a beszélgetés különösebb háborítása nélkül, leheletfinom könnyűséggel távozik.

Jó volt velük lenni, visszavágyós.

A hétvégén pedig Kriszta volt a vendéglátóm, aki nemcsak, hogy befogadott az ottani otthonába, hanem összeszervezte az üdvözlésemre a teljes izlandi magyar ösztöndíjas társaságot és tökéletes hazai-idegenvezetőként is megszépítette a napjaimat, a Westman szigetektől a híres reykjavíki bolhapiacig (kalandjaink leírása az ő tollából itt olvasható). Krisztával is otthonos volt. Minden nagyon otthonos. Együtt főzni, leülni egy bögre teával és megosztani egymással az életünk fontos meséit és lelkünk legnagyobb zúzódásait, blogsablonok között tévelyegni, hullámzó hajó fedélzetén kóvályogni, világítótoronnyal fényképezkedni, taxis szigetnézésre alkudozni, por alakban málló vulkánra felmászni, fagyos szélben, kötéllel. Utóbbi annyira szürreális élmény volt, hogy még most is röhögnöm kell, ha belegondolok. De megcsináltuk. Többé-kevésbé. És elmondhatatlanul hálás vagyok érte. Az ilyen találkozásokat szeretem nagyon, amikor bátrak vagyunk egymást meglátni és magunkat megmutatni, hiszen az első másodpercben látjuk, hogy van itt, a sorsban, valami közös.

 

A helyzet az, hogy ezek után, a természeti látványosságok méltatásától eltekintenék. Beszéljenek helyettem a képek (az album folyamatos bővítés alatt, amint utol bírom érni magam).

Izland egy kicsi darabot magánál tartott a szivemből.

Izland utóhatás 1

Izlandról még rengeteg mondanivalóm van, amelyek itt-ott hömpölyögnek, érnek, keresik az útjukat.
De addig is, íme az egyik legnagyobb engem ért hatás legkézzelfoghatóbb eredménye.
Tanja interjúja, amelyet az utolsó nap készített velem.
Gyönyörű találkozás volt a kettőnké, és ez a beszélgetés rengeteg új lendületet adott a saját útkeresésemben is. Hálás vagyok érte.

BejegyzésStartupwithpurpose által

Vannak.

Volt egy időszak, amikor sok leveletet kaptam, ami úgy kezdődött, hogy "És hogy vagy, Kriszta, milyen Norvégia? A képeid szépek, igen, de tényleg milyen?" 

Mintha akár szándék nélkül is azt kérdeznék, hogy a szépre fotosoppolt fotók mögött hol, mikor, hogyan bújik már végre elő a zaftos valóság. Esetlegesen a magány, az elveszettség, a kisebbségi érzés, a tehetetlenség, és hasonlók. Mintha várnák, hogy mikor lesz már egy kicsit rossz. 

Hát ezt a bejegyzés azoknak szól, akik nem csak a napos oldalra kíváncsiak. Már régebb óta érik bennem, de most, a legutóbbi banki ügyintézésem megadta az utolsó inspirációt. 

Tehát, mielőtt még konkrétan kérdeznéd, 

VANNAK 

koldusok

hajléktalanok

kéregetők

utcai zenészek

alkoholisták

drogosok

az utcán. 

Vannak szegények

van diszkrimináció

van kellemetlenkedő ügyintéző, akinek látszik a bőrszínén, hogy hozhatta akár otthonról is az egyenlőtlen hatalmi helyzetekkel való visszaélés biztonságérzetét

és van az a bank, ami a fent felsorolt csoportok gyűjtőhelye. Mármint bolond-elhanyagolt alkoholisták és kellemetlenkedő ügyintézők egy helyen. Hogy hogy állhat ez össze, annak a statisztikai háttérváltozóit most nem áll módomban kifejteni, még hipotetikus szinten sem. Maximum az erősen szakrasztikus megjegyzés fér bele az érzésvilágba, hogy otthon-os.

Meg még talán annyi, hogy mindezek inkább a város hitelességéről szólnak, mintsem álságosságról, hiszen az lenne gyanús, ha túl steril lenne minden. Problémák vannak mindenütt, az élet senkinek sem tökéletes, és inkább legyen a társadalomnak ez a széle is látható, mint olyan kínosan steril minden, mint ahogy mondjuk Svájcban láthattuk. 

Örménylány

Amikor a kilátóban odajött hozzám, hogy készítsek róla egy képet, épp nagyon el voltam merülve a gondolataimban. Egész héten ez volt az első nap, hogy nem ömlött az eső, így a délutáni Grieg-akadémiás komolyzenekoncert után rögtön feljöttem a belváros kéznél levő kilátójába. Amolyan életértelme-meditálós magányos szabadtéri sétának szántam ezt az időt, de egyáltalán nem bánom, hogy másképp alakult.

A kettő, illetve újrakezdés után négy fotó elkészültével rákérdezek, honnan jött, bár nejlonszatyros turistának tűnt, és a nejlonszatyros turistáktól mindig összefacsarodik a szivem (bár most nálam is van egy, mert az aktuál rendezvényünk plakátjait cipelem magammal). Örményországból, mondja, és olyan nagyon, összetéveszthetetlenül érzem a szavai mögül a szomorúság, magány, másravágyás, de legfőképpen az egyedüllét belső hangjait. Még négy-öt napig marad itt, és egy kicsit sem akar visszamenni Jerevánba. Megosztom vele saját örmény érintettségeimet, aztán elindulunk, mert mostanában már hamar sötétedik. Sétálunk, elviszem a tavakhoz, ahol még sosem volt, mióta itt van, és fotózom tovább, mert mondja, hogy nem készült sok kép róla, amióta itt van (csak egy hónapja jött). És egyrészt kell a „bizonyíték”, hogy tényleg itt volt, másrészt látszik, hogy őrült elszántsággal akar valamit hazavinni mindebből, ami itt van, hogy legszívesebben a bőre alá is fényképeket szuszakolna, és a sejtjei legmélyebb rétegébe írná be, amit itt kapott. Biológus. Azt mondja, nehezen van az angollal, alig volt bátorsága idejönni, és később valahogy megkérdezem, vallásos-e, mire azt mondja, hogy biológusként csak olyanokban tud hinni, amit látott, szagolt, hallott, érintett. Ránk sötétedik, és fotózom őt, még, még, még. A képeken döbbenetmód látszik, hogy hogyan alakul közöttünk a kapcsolat (ebben egyébként is nagyon hiszek, hogy a fényeken kívül a fotós és az alany közötti kapcsolat tud legszebben rajzolni). Ujjongóan boldog és hálálkodik, hogy együtt sétálunk, mert egyedül unalmas, nincs kivel megosztani. Legutóbb, azt hiszem, Jerseyben hallottam ezt a lengyel au-pair barátnőmtől, akit ugyanez a kozmikus elvágyódás lengett körül. Szép ez a szó: share. Együtt sétálva ezzel a szomorkás búcsúhangulattal, valahogy egyre nő bennem a vágy, hogy hozzájáruljak a szép búcsúzásához. Mert érzem, hogy megérdemli.

Amikor elbúcsúzunk, megöleljük egymást, én megígérem (magamnak), hogy hamarosan elutazom Örményországba, mert érzem belülről, hogy ez kell. Ő meg megígérni, hogy várni fog.

És juteszembe, nekem hamarosan itt a felezőbuli. Éljek jól az idővel…

VéletlenMagyar

"A blogot továbbra is nyomjad, mert imádjuk" - nyilatkozta tegnap egyik kedves olvasóm.

Úgyhogy, addig is, amíg az Izland-játék (és az ehhez kapcsolódó hírzárlat) zajlik, és magam is rendezgetem az ottani élményeimet, következzék egy aprókedves színesség egy újabb véletlen magyar találkozásról.

Izlandról hazatérve, a reptéri buszon ücsörögve, először is az okozta a legnagyobb meglepetés, hogy

1. Bergenben vannak fák.

2. Gyönyörűek és színesek.

Nem mintha ezt eddig nem vettem volna észre, de az izlandi tájképből annyira hiányoztak ezek (mert ott csak a rengeteg vulkáni kőzet van meg egy-két kisebb bozót), hogy "hazatérve" egészen ujjongásig megtelített az egyébként jól ismert erdők látványa.

 

Le is szálltam a buszról kicsit hamarabb, hogy kóvályogjak egyet a kedvenc városközponti részeken, útba ejtve az egyik szupermarketet is (mert érthető módon nem volt otthon kaja).

Állok merengve, kicsit fáradtan a joghurtos hűtő előtt, mire hallom háturól, hogy "jó, így már elég lesz". Összetéveszthetetlen magyarsággal. Túlverekedtem a dulpa-kultúrsokkon, folytattam a vásárlást, mondván, hogy igen, Bergen, amúgy is tele van magyarokkal (legutóbb az étteremben a pincér is magyarul szolgált ki minket).

Tovább folytatva a vásárlást állom a szerelősrác tetőtől-talpig végignéző tekintetét (ezzel a jelenettel akár a balkánon is lehetnénk), majd kicsit később úgy alakul, hogy akkor kell épp kivennem a hűtőből valamit, amikor ő áll fent a létrán és fúr, a másik meg alul biztosítja. Kicsit várok, megpróbálom kinyitni az ajtót, látom, hogy beakad a létrába, erre ők sürgetetten igyekszenek arrébb menni.

Szólok, hogy nem gond, meg tudom várni.

Erre meglepődnek.

Áthelyezik a létrát.

Megköszönöm

Mondják, hogy szívesen.

Aztán egy akkora mosoly ragyogja be a létra tetejéről a teret, hogy a mellettünk lévő fagyasztott halak mind kiolvadnak.

Szeretem. Ezt szeretem. Amikor nem nyálaskodunk, nem udvariaskodunk, nem kérdezünk olyasmit, ami nem érdekel. Csak észrevesszük egymást, azon a nyelven kommunikálunk, ami a közös, és aztán folytatjuk tovább az ezzel megszépült napunkat.

Izland személyes 1.

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. Nem is szerepelt a kívánságlistámon soha, hiszen mindenki úgy tudja, hogy itt hideg van. Nos a hideg, csak az egyik fele. Forróság is van. Áramlik a föld alól, gőzölög a hegyből, morajlik a vulkán belsejében, és átjárja a szobát.

Az első ránézés a Reykjavík 101. Melankolikus, édesen reménytelen, egyszerre szenvtelen és forró, de mindenekfelett lassú világ. Az első élőben találkozás, hogy a föld tényleg gőzölög, az óceán itteni látványa semmi máshoz nem hasonlítható, hogy a város csúnyácska, a víz gyógyvíz-szagú, a távolságok nagyok.

Járva-kelve pár napot, találkozva emberekkel, megkóstolva a báránylevest és tudva, hogy a sörösüveget a bárban magadnak nyitod ki. Hallva mindenkitől, hogy az izlandiak zárkózottak (nem válaszolnak e-mailre, nem hívnak meg az otthonukba és nem igazán törődnek az olyan trendi témákkal, mint egészséges étkezés, helyi termék vagy társadalmi felelősségvállalás) és megtapasztalva, hogy a városban nem lehet elveszni, csak rossz buszra szállni, leginkább azt érzed, hogy tudnál élni itt. Hogy minden szippantással a levegőbe átjár, hogy olyan szomorúan szép itt minden, olyan lepukkant-de-élhető, kopár, de gyönyörű, hogy velük akarsz maradni, ezt a sorsot élnéd tovább, mert a mélyből azt érzed, hogy ez a tiéd is, és nem sok minden változna, csak kisebb lenne a világ még egy kicsivel. Ha itt folytatnád. Talán nem is hiányoznál onnan. Ha csak egy néhány évre. Nem örökre, nem menekülésből, nem sikersztori-gyártási célzattal. Hanem inkább csak ebből a megmagyarázhatatlan empátiából a nagy távolságok és a lassúság iránt.

 

 

 

Izland tanít várni. Éjszaka közepén a sarki fényt, idegen emberekkel (akiktől néhány óra bolyongás meg fagyoskodás után jajde lenne kedved megkérdezni, hogy hogy vannak az életükben a bizalommal). Gejzíreket körbeállva a kitörést (szédületesen komikus mellékízzel, ahogy körbenézve látod azt a rengeteg turistát, ahogy mindenféle kütyüikkel lesben állnak. Hogy elkapják a legjobb pillanatot.). Vulkán tövében a benzinkútnál a taxit. Kompot, buszt, repülőt. Az élet értelmét.

Mások a fények. Reggel tízkor végtelen hosszú az árnyék. Telítettebbek a színek és ridegebbek a szürkék. Az ételek sűrűek. A nők ír, a férfiak viking származásúak. Erős akarat, folyamatos harc a múlt. És naná, hogy ők fedezték fel elsőként Amerikát. Bálnát csak tudományos céllal ölünk – mondják, de ami a tudományos cél után megmarad, az megy az éttermekbe, kinedobjukmár. A föld új, még minden mozog, a homok a tengerparton koromfekete. Nincsenek fák, csak bozótok. És vulkáni kőzet mindenütt. Mit kell csinálni, ha elvesztél egy izlandi erdőben? Lábra állni.

Az arcok, az arcokban el lehet veszni. Kedvesvörös, szakállas-szemüveges, hippis. Kíméletlen tűsarkús miniszoknyás viking-végzetasszonyos. Fejér hajú, fehér arcú, öregemberes. Az öltözködésben bármit bármivel. És bármit, zokni nélkül. Szívják az orrukat, mint a skandinávok, a mi kultúrkörünk számára elviselhetetlen mértékig.

A buszsofőrök lengyelek, mint másutt Európában. Lehet kártyával fizetni, adót visszaigényelni, ételt, bármilyen ország konyhájából, becsomagoltatni. Hajléktalanok és kéregetők vannak. A szülési szabadság fele-fele, a nyugdíjkorhatárt nem kérdeztem.

Van üvegház kísérleti jelleggel, éjszaka is világítanak és akkor aranyban úszik az egész. Termesztenek banánt, epret, paradicsomot. Jobb azt nem kóstolni. Van lávaköves ékszerszuvenír, földrengés-szimulátor és fallosz-múzeum. A világ első nyíltan leszbikus miniszterelnöke izlandi volt, és Reykjavík jelenlegi polgármestere egy standup-komedista.

Egyébként meg hallgassatok Sigur Róst.

 

 

Szolgálati közlemény

Kedves olvasók,
Ezen a héten sajnos el kell tekintenünk a bergeni HUB történéseiről való beszámolástól,
mert újabb szakmai kalandjaink keretében Izlandra vettük az irányt.

Ahol egy (a helyhez illő szóval élve) valóban izzó személyiségű, Dél-Afrikában született, majd Angliai és USA kitérők után Izlandon otthonra talált changemaker kalauzolásával ismerkedünk a helyi társadalmivállalkozás-potenciálokkal, valamint workshopolunk arról, hogy a helyzetünk hasonlósága és az itteni, meg a magyarországi társadalmivállalkozások kezdős voltából milyen közös, mindkét ország számára előrevivő megoldások fakadhatnak.

Kiindulópontként szögezzük le, hogy magát a kifejezést ("társadalmi vállalkozás") két hónapja vezették be az izlandi nyelvbe. Bájos.

Valamint, hogy született már a témáról egy darab master-tézis. Melynek szerzőjével a héten természetesen találozni fogunk.




Továbbá.
Ez itt egy irigykedés-faktort-még-inkább gerjesztő poszt.
mely szerint
Atttttyaúúúúúristen! Izlandon vagyok!
(És. kell egy olyan pulcsi.)

Informatikusok

Előre szólok, hogy semmi újat nem fogok konstatálni a címben lehatárolt csoport sajátosságairól, működésmódjáról, életviteléről, kommunikációs stílusáról vagy ilyesmi.
Szóval aki innovációra is vágyik az élet szépségein való elmélkedésen túl, az ezt a bejegyzést szkippelheti nyugodtan.

A házban kétféle vállalkozó van: a szabadúszók és azok, akik kis csapatokban dolgoznak.
Utóbbiak közé tartoznak az infós fiúk is, akik hárman egy zene-megosztó oldalt működtetnek, amely Norvégia szinten a 2. legnépszerűbb. Tehát ez már önmagában is siker.

A másik kiinduló megállapítás, hogy a mindennapokban a napi rutinok ugyanolyanok. Főleg az ebéd. Ugyanaz a sonka, szalámi, sajt, uborka, paradicsom, vaj, majonéz, pesto, narancs- és kiwikarikák. Ugyanaz. Soha más, soha több, soha kevesebb.

És akkor lejönnek 12 körül az infósfiúk hármasban. Ketten elkészítik a minden nap geometriai pontossággal ugyanúgy kinéző szendvicsüket (sonkakaraika, rajta kicsit kisebb paradicsomkarika, rajta kicsit kisebb uborkakarika, hát nem cute?), a harmadik srác ugyanúgy előveszi az ugyanolyan dobozba csomagolt ugyanolyan salátáját. És esznek csendben, közben rövid mondatokkal beszélgetnek, vagy csak ülnek egy asztal körül és esznek csendben.

Ma megpróbáltam velük beszélgetni. Szakmai életút aspektusból természetesen, ahogy mindig is szoktam.

- És fiúk, ti hogy kezdtetek el együtt dolgozni? Barátok voltatok már régebben vagy kollégák?
- Ki ketten az egyetemre jártunk együtt. Ő nem.
- És akkor ti, hogy találkoztatok?
- Csak elkezdtünk együtt dolgozni.
- Egy másik cégnél?
- Nem. Itt.
- ... ...

Basszus. Mindig elfelejtem, hogy az informatikusok esetében nem a beszélgetés íve, hanem az információ átadása számít. 0/1 kóddal.

És mivel a legújabb társalgási alapelvem, hogy "ami nem érdekel, azt ne kérdezd meg és csak akkor kérdezz, ha tényleg érdekel", a beszélgetésünk itt véget is ért.

Nyelvek

Már egy ideje figyelem, ahogy az inkább-nyugdíjhoz-közeli korú, kicsit szorongós, amerikai származású (romantikus módon Norvégiába házasodott) háziasszonyunk, aki önkéntesként kezdte karrierjét, de ma már főállásban dolgozik itt, kifejezi a norvég honfitársaknak és látogatóknak, hogy nem beszéli a nyelvüket.

„Jeg snakker ikke norsk” – mondja, ami annyit jelent, hogy nem beszélek Norvégul. Erre legtöbbször azt a kedves választ kapja, rövid csend után, hogy dehogynem, ezt a mondatot is milyen tökéletesen mondtad.

A téma, ami igazán foglalkoztat ennek kapcsán, az a pillanatnyi csendben rejtezik.

Mielőtt még beszélgettem volna vele erről, az érkezésem utáni pár napban én magam gondolkodás és felkészülés nélkül, leginkább ösztönből, az „English, please!” – mondattal kezeltem ugyanezt a problémát.

Aztán amikor kicsit átgondoltam, rájöttem, hogy a különbség a kettő között annyi, hogy az ő verziója arról beszél, hogy mit nem csinál, az enyém meg arról, hogy mit szeretnék kérni ahhoz, hogy értsük egymást. Abba most nem mennék bele, hogy az egyik alá-fölérendelődést közvetít, a másik meg partnerséget, inkább a hatékonyság oldalról közelítem meg: az én verzióm után nincsen bizonytalan csönd, mivel itt mindenki beszél angolul, ezért azonnal átváltanak.

Aztán, miután ezen elkezdem elmélkedni és figyelni magam, és beindult bennem némi önvád, hogy ejnye-bejnye miért is nem akarok legalább egy mondatot megtanulni az ő nyelvükön, amikor az ő országukban élek (erről még később), szintén tudattalanul átváltottam a „Sorry, I speak only English” – verzióra, ami szintén eléri a kellő eredményt, kis udvariaskodással körítve. Addig csináltam ezt, míg egyszer egy nagyobb társaságban G, a litván származású önkéntesünk (róla szintén később) mások előtt könnyed stílusban rám pirított, hogy dehogy only, hiszen tudok még magyarul és szlovákul, értem a csehet meg kicsit spanyolul is, akkor mit mondom, hogy only. Igaza van ugyebár.

Úgyhogy mostantól vissza is váltok az eredeti és ösztönös English, please! -re. Hiszen, mint ezt korábban is tudtam, az emberek legnagyobb részének nem jelent gondot átváltani. És bár látom, hogy más ösztöndíjasok mennyire igyekeznek elsajátítani a nyelvet, nekem a kezdetek óta az van berögzülve a fejemben, hogy itt teljes mértékben el tudok boldogulni az angollal, és négy hónap alatt különben is csak akkor tudnék látványos eredményeket elérni, ha nagyon a nyelvtanulásra lennék fókuszálva. És – sajnos, vagy nem sajnos – nem erre vagyok.

Hajók

Fontos nekem a víz. Hogy a helyen, ahol élek, legyen valami élő víz. Leginkább folyó. Vagy tenger. Vagy tó. Ebben a sorrendben. Ha egy új városba keveredek, az első, amit keres magától is a tekintetem: hol folyik itt a folyó.

Komárom-Budapestiként távoli balatoni rokonsággal, ezen semmi meglepő nincs. Mint ahogy azon sincs, hogy odavagyok a hajókért. Komáromiként, két „hajógyári” szülővel, az ereimben csörgedezik ez. Egészen korai emlékeim vannak arról, ahogy édesapám meséli, hogyan helyezik egy hatalmas sín-szerkezeten vízre a frissen elkészült hajókat, és ma is valami vallásos áhítat fog el, ha arrafelé járok. Egészen lenyűgöző, azok az óriási szerkezetek, gyönyörű színek, a víz meg a szél ősereje, odavagyok ezekért. Eddigi legnagyobb élményem hajógyár ügyben Göteborg volt, ahol szintén Európa valahányadik legnagyobb hajógyárát volt szerencsém látni nem túl messziről. Vérpezsdítő érzés, mások szerint enyhén perverz öröm.

És itt, most, minden reggel, amikor befelé vezet a munkahelyre az utam, amelyet egyik oldaláról az erdő, másik oldaláról a kikötő övez, minden reggel örömünnepben, isteni képeslapban, kedves meglepetésben lehet részem, amikor az út egy bizonyos pontján először bukkan fel az a hajó, ami aznap reggel épp kikötött. Óriási luxushajók, elképesztő haditengerészeti vitorlások, minden van. És szeretem ezt a játékot: találgatni, vajon ma ki és honnan érkezett.

Amikor a Statsraad Lehmkuhl jött, azt reggel még csak távolból láttam, aztán itt volt egész hétvégén. Aztán másnap arra sétáltam a kikötőben, közelről nézve alig tudtam elszakadni tőle. A világ egyik legnagyobb vitorlása, rengeteg árboccal, rejtélyesen húzódó kötelekkel, gyönyörűszép formákkal. Lélegzetelállító.

Közép-Kelet-Európa

Megtartotta előttem a nagy templom még nagyobb fa-ajtaját, kiengedett rajra, rám mosolygott, és azt kérdezte:

– Te nem vagy norvég, ugye?

– Nem. Te meg nem vagy evangélikus – válaszoltam.

Aztán megállapítottuk, hogy mindketten római katolikusok vagyunk és ő cseh én meg szlovmagy. A beszélgetést angolul folytattuk, és néhány perc séta alatt megtárgyaltuk, hogy milyenek az itteni templomközösségek, az itteni erasmus-életet, a város milyenségét, a párkapcsolat vs tér-idő-távolság kérdéseit, valamint azt, hogy ha szeret az ember egy férfit, akkor „ki tudja-e imádkozni” a megtérését.

Aztán elkértem az e-mail címét, és onnantól, hogy kimondta a becenevét a címben, automatikusan csehszlovákra váltottunk. Búcsúzásként még mondott valamit arról, hogy hogyan érzett rá, hogy én valami hozzá közeli helyről származom, és megállapítottuk, hogy látjuk még egymást.

Szép, szép.