The End

Vagy La Fine, ahogy a régi filmek végén szokott kiírva lenni.

Igen, igen, ezt a bejegyzést már régóta meg kellett volna írni.
Igazából azt vártam, hogy hivatalosan lezáruljon a Norvég Civil Alappal kötött szerződésem, amely aktushoz pedig az kellett, hogy le legyen adva és el is legyen fogadva a hivatalos, szakdolgozat-méretű záróbeszámolóm.

Ezen is túlvagyunk, és mivel holnap megyek a Rádióba norvég kalandjaimról beszélni, igazán úgy illik, hogy így két hónappal a hazaérkezés után ne egy végtelen történetről beszéljek. Vagy legalábbis egy reflektálatlanról ne.

Sok mindent össze lehetne foglalni a Bergenben töltött négy hónapról, én itt és most a tanulásaimat szeretném, amelyek egy masszív, élmény alapú tanulás útján álltak össze bennem, ezen felül pedig választ fogok adni a hazatérésem óta többetek által gyönyörűen megpengetett kérdésre, mely szerint "végül hogy döntöttél, Kriszta"? (sic. HOGY döntöttél. mert a végeredmény mára már látványosan az itt maradás, de nem is a végeredmény érdekes, hanem a folyamat. mint ahogy ez általában lenni szokott).

Az utazás önmagában boldogít. 

Eltávolodni az életed mindennapjaitól, fizikai szinten varázsolja kisebbekké a korábban óriásinak látszó problémákat.
Ha más tájképet látsz, mint amit otthon nap mint nap, ujjong a lelked, még akkor is, ha kopár vulkáni sziklákról van szó, amelyekben nincsen semmi szép. A kép mássága önmagában felüdít.
Kipróbálni, hogy nélküled nem áll meg az élet, néhol fájdalmas, néhol megnyugtató, de mindenképp nagy kaland.

Ha lekapcsolod a stresszt a lélekről, beindulnak az öngyógyító folyamatai. 

Tanultam ezt már Petrától korábban, meg is éltem itt-ott meditációban, de ilyen hosszú időre még sosem sikerült belefeledkezni ebbe az állapotba. Mert hát, ki kell mondani, nem voltam valami fényes állapotban a kiutazásomkor, sem testileg, sem lelkileg, és tudtam, hogy az első egy hónap arról fog szólni, hogy a nullára fölküzdjem magam. Ez így is lett. És, a vártnál mélyebb tartalmakat öklendezett fel magából a lélek, küzdős álmok és önmagukat megmutató félelmek formájában. Jöttek, sokáig, kifelé. Aztán meg kialakult a napjaimban a testi-lelki-szellemi folyamatoknak egy szép ritmusa, étel, mozgás, meditáció, hegyre menés és egyéb vonatkozásokban. Hosszú távú következményekkel, hálaistennek.

Ha életmódot akarsz váltani, a legjobb, amit tehetsz, hogy elszegődsz kísérőnek valaki mellé, aki a te régi életmódodat folytatja. 

Döbbenetes tükör volt látni minden nap a vezető harcait, küzdését, bizalmát-bizonytalanságát, akarását, belső démonai és a tudatos élete által vívott csatákat, s megélni azt az ijesztő bizsergést, ami őt körülveszi. De legfőképpen látni saját magam elmúlt félévét ez által tükörben. Amikor annyira leterhelt vagy, hogy már csak az emberid sajnálatát váltod ki, amikor olyan feszültség van veled, hogy nem jó a közeledben lenni, amikor napról napra szajkózod, hogy delegálni kéne, de mindig ott találod magad, hogy - féltésből - az utolsó apróság feladatot is megtartod magadnak. Szóval köszönöm a tükröt, hatott.

Ha valamit 6 héten át végzel ugyanolyan ritmusban, az tényleg beíródik. 

Hegyre-nem-menés mint alapparadigma meghaladva, müzlireggeli cukor nélkül beíródva (sőt: szimbólummá írta magát, és egyszerű ízeiben közvetít számomra mindent, ami a bergen-életem része volt) , mozgásigény egyszer s mindenkorra felszabadítva, reggeli meditáció még kissé labilis, de tartja magát.

Választ kaptam arra, hogy bizonyos nyugati társadalmakban miért nincsenek leragadva a társadalmi innováció/vállalkozás definíciójánál és miért inkább a cselekvés fontos nekik. 

A kulturális alapjellemzőkről van szó. Egyszerűen Norvégia úgynevezett "low-context" társadalom, ahol nem az számít, hogy ki vagy (ki volt az apád, milyen a vallásod, milyen vastag a pénztárcád, milyen a nemi orientációd), hanem hogy mit mondasz. Tehát adott témákkal kapcsolatosan is, például a társadalmi vállalkozások ügyében bizonyos megszólalások vagy cselekvések megítélését nem az validálja, ha kellő mennyiségű egyetemi professzor egyet tudott érteni arról, hogy per definitionem mi is történik, hanem hogy hozzáad-e valami értéket a világhoz vagy nem. 

Sajnos hazáimban mindez változtathatatlanul fordítva van. Lásd még erről bővebben: Geert Hofstede írásait.

A strukturálatlan csapongás és az alulkeretezett feladatkör kíváncsiság-alapú tanuláshoz vezet, ami korántsem elvetendő, sőt, a gyermekektől tanulandó hatalmas érték. 

Amikor elkezdtem a HUBban dolgozni, akkor vártam, hogy lesz majd felelősségi köröm, to-do-listem, számonkérésem, lesz majd stábülés, értékelés meg hasonlók. Nem igazán lett. Ennek eredményeként küzdöttem kicsit a saját kontrolosságommal, meg a hasznosság-tudatra való törekvésemmel, aztán végül hagytam magam csapongani a végtelenségig. Olvastam össze-vissza mindent, ami a kezembe került. Addig és annyit, amennyi érdekelt, jól esett, lekötött. Aztán csapongtam tovább. Erről sokáig azt hittem, értelmetlen. Később pedig rá kellett jönnöm, hogy őrült sok tudás "ragadt rám" ily módon, és hogy egészen pontosan ez az, ami a gyerekek csinálnak a világ szabad felfedezése közben. Nem szabadna őket strukturálni, nekik van igazuk.

Külföldiekkel barátkozni, emigránsokat meghallgatni világszemlélet-formáló. 

Sokat sokat hallgattam embereket beszélni arról, hogy milyen Norvégiában az élet. Többségében nem-norvégokat (mert a norvégok közül csak kevesekkel tudtam közelebbi kapcsolatra jutni). És ennek eredményeképp sokféle új színezetet kapott a menni vagy nem menni kérdés, és úgy, ahogyan annakidején a fiatal anyuka barátnőimet hallgatva lebomlottak a tökéletes anyai magatartásról szóló ideáim, úgy erősödött fel bennem a tisztelet és elfogadás mindenféle emigrációs döntést illetően.

A Business Model Generation üzleti tervezési modell és ennek kistestvére, a Business Model You, rulez. 

Erről sok részletet nem írnék, mert akkor az egy egészen új kézikönyv lenne. Maradjunk annyiban, hogy elkötelezett híve lettem az egy oldalas üzleti terv irányzatnak, és legfőképpen azért, mert láttam, ahogy az életbe lép, és használatba kerül (a vastag és hosszú üzleti tervek legtöbbjével ellentétben). 

Részletek itt és itt. 

Mindezek szemléltetéséül a kis beszámolóprezi, amit készítettem, tessék: 

Végezetül pedig a döntés. 

Az előző részek tartalmából: 
A hazatérésem előtt kb. egy hónappal felmerült annak a lehetősége, hogy a HUB meghosszabbítsa velem a szerződést, körülbelül hasonló feltételekkel (félállás, fél fizetés), mint az ösztöndíjam keretében. 
Ez egy jelentős elgondolkodást, vágyak és értékek, ígéretek és tervek újragondolását eredményezte. 
A folyamat bevezető szakaszából kisebb-nagyobb titokzatossággal élő közvetítést rendeztem itt, a blogon, kiváltva ezzel sokak empátiáját, és sokak aggodalmát, meg még sok minden mást, amiről nem értesültem. 
Kaptam rengeteg jó szempontot, végighallgattam hazatérés-sztorikat, haza-nem-térés sztorikat, kaptam óva intéseket a vissza nem térő lehetőségek természetéről, és bátorításokat engem szerető, közeli és távolabbi emberektől. 

Aztán döntöttem. Hogy hazajövök. 
És az egészben az a legérdekesebb, hogy 
1. nem a döntés maga a kunszt, hanem az, ahogy a millió szempontból és érték közül kiválogatod, és képletbe rendezed azokat, amelyeket ennél az egy döntésednél igazán szeretnél figyelembe venni. Hogy végigéled, ahogy a szempontok versenyeznek (pl. könnyed kihívás vs közeli szerelem, külföldi karrier vs saját vállalkozás iránti elköteleződés), aztán kiválasztod azokat, akik a hangsúlyosak lesznek. Ha ezt a csatát lejátszod, és jól rakod össze a képletet, a végeredmény kiugrik magától. 

2. tényleg nem a végeredmény az igazán izgalmas, hanem a folyamat. És tényleg nem az a kérdés, hogy a döntés jó-e, hanem hogy akkor, amikor a szempontokat válogatod, akkor őszinte és hűséges tudsz-e lenni a legbensőbb önmagadhoz. Ha ez megvan, jó lesz a döntés is, a végeredmény is. 

3. minél kevésbé érdekel a döntésed következtében előálló élethelyzetben, hogy mi lett volna, ha, annál valószínűbb, hogy a szempont-válogatáskor hű voltál önmagadhoz. 
Végeredmény: a valós szabadság megélése. Közben is, utána is. 
Köszönöm mindenkinek, aki a döntésem folyamatában látni engedte a saját szempontjait és vívódásait, legyen áldás minden további döntéseinken!

Ne gyűjtsetek kincseket a földön

Amikor megtudtam, hogy jövök, nehéz volt lakást találni.
Amik voltak lakások, csak bútorozatlan.
Gondoltam hát, nehéz lesz bútort szerezni is.
Nem volt nehéz.
A főnököm berendezte a szobámat, mire ideértem. A saját cuccával.

Aztán közben vett magának új lakást
és még nem adta el, de már kiürítette a régit.
Így a bútoraimra már nincsen szüksége.
Bútort szerezni nehéz.
Megszabadulni tőle dettó.

Írtam szép levelet a landlordnak,
aki nem szeret angolul kommunikálni,
így hát nem válaszolt.

Írtam szép posztot
a nemzetközi katolikusfiatal fészbúk-csoportba
amire válaszolt a moderátor, aki a csoport vezetője,
hogy ez itt egy vallásos csoportosulás
és a fészbúkcsoportot használjuk csak vallásos célokból.

Írtam neki egy rövid elmélkedést arról,
hogy az egymásnak nyújtott segítség
mihanem keresztény érték
mire válaszolt,
hogy őneki szigorúnak kell lennie,
és köszöni, hogy megértem.
Mindetten olyan nájszok voltunk.
Jólvan, gondoltam, szendeszűz vagy még
és control freak
majd az idő meghozza
hogy tágul a
nézőpontod. is.

Az idő szalad,
a cucc marad
a cucc marad.

de addig is,

Tudom, hogy az utóbbi néhány poszttal (na nem a sportossal)
borzoltam nem csak a saját kedélyeimet, hanem másokét is.

Ez jó.
Mert olvasni valamit, aztán érintetlenül maradni,
az időpazarlás.

Szóval nemsokára eredményt hirdetek.

de addig is megosztanám, hogy "véletlenül" rátaláltam egy nagyon izgalmas projektre.
ami több oldalról is izgalmas.

Aki a honvágy és a kivándorlás dilemmáinak szép és tiszta megfogalmazására kíváncsi, olvassa el ezt.

Aki a crowdfundig esélyeire és egy ügyes alternatív pitch-re kíváncsi, az nézzen ide.

És aki filmet nézne new yorki magyar kivándorlókról, annak idesüss:

A sötét

Amikor elkezdtem mondogatni, hogy jövök Norgéviába, sőt, Bergenbe, kétféle válaszreakcióval találkoztam.
Az egyik egy ujjongó örvendezés volt, hogy milyen jó elmenni és Norvégia, különösen Bergen milyen gyönyörű.
A másik pedig általában a "Minek mész oda, hiszen ott hideg van és sötét" - alapképletet követte, kölönféle díszítésekkel, triolákkal és fortissimókkal. A földrajzban járatosak még azt is tudták, hogy Bergen esetében az esőt is be kell sorolni a borzalmak közé.

Bekattant, a vég közeledtével sorra kéne vennem még azokat a kérdéseket meg sztereotípiákat, amelyekkel itt a blogon nem foglalkoztam eddig.

A hidegről meg az esőről már esett elég szó.
Most a sötét jön.
Tőmondatokban.

Először is: alig van kevesebb napfényes óra, mint otthon.
Másodszor: ha borult az ég, általában sötétebb van, mint otthon.
Harmadszor: gyakran borult az ég.
Negyedszer: ma reggelig (december 5) soha semmi bajom nem volt a sötéttel.
Ma reggel volt az első olyan alkalom, hogy 8:10-kor ébredve fellázadt bennem a lélek, hogy miért van olyan sötét, mintha éjjel kettő lenne? Így nem lehet felkelni, elindulni, munkához látni. Nem indulhat ennyire nehezen és ennyire későn a nap. Általában úgy kezelem ezt a kérdést, mert itt megtehetem, hogy nem indulok el reggel otthonról, amíg ki nem világosodik. Ez 10 órás érkezést jelent. A délutáni/esti sötétség nem olyan zavaró.
Ötödször: Advent van. Az a fényre várakozás ideje. Egyáltalán nincs is rosszkor ez a sötét.
Hatodszor: Sok, szép, ízléses és meghitt karácsonyi kivilágítás van.  Advent első vasárnapján kapcsolják fel az összeset, egy ünnepi koncert, fáklyás felvonulás, tűzijáték meg mindenfélék kíséretében. Tömeges, de a pontszerűsége miatt kedves mégis.

Hát most ennyit a sötétről.

Villanyszerelők

Ezt a bejegyzést családom élő és megboldogult villanyszerelő-férfitagjainak ajánlom.

 

Néhány hete tűntek fel először.

Egy magas, kifinomult, őszes-szakállas, elegáns férfi (komáromiaknak: Boráros Imrére emlékeztet leginkább), és néhány kölyök.

 

Előzetes bejelentés nélkül jöttek, létrával, szerelőcuccal, és hol csöndben, hol zajosan, kb. hetente egy-két nap erejéig, elfoglaltak maguknak valamenyi teret a házból.

A kezdetek kezdetén egy diszkrét körbevezetéssel indítottak (hát igen, különleges élmény lehet egy 350 éves faházban villanyt szerelni, mondtam bájosan a tanárnak én. Nem hatódott meg tőle).

Valami gyakorlat-szerűn vannak a srácok. Időnként magukra hagyja őket. És szerelnek a maguk pantomim-lassú, kamaszos, kedvetlen és unott, mégis ellenálhatatlanul gyönyörű stílusában.
A  szereposztás könnyen átlátható.

- Mindig legyen az egy csoportba jutó 5 srácból valaki, aki a létrán áll - hogyha bármikor megérkezne a Tanár (vagy más felnőtt), akkor lássék a munka látszata.

- Mindig legyen egy valaki, akinek kijár, hogy ül (felnőtt szemszögből nézve: fekszik) a legközelebb található ülőalkalmatosságban, és az okostelefonját bizgerálja. Miss Fészbúk nem maradhat egyedül.

- Mindig legyen egy valaki, aki nem veszi le a sapjákát. Az olyan kúl. Legtöbbször a szoborszépségű afro-srác az.

- Mindig legyen valaki, aki a csavarhúzó-szerszám-övtáskát viseli. Az olyan szexi.

 

Ma van az utolsó napjuk, úgy is néz ki a mai nap, mint egy színházi darabtemetés. Vicceskednek, fütyörésznek, elindítják a régi lemezjátszót, belehőbörögnek a mirkofonba, felfalják az egész heti diszkrét-norvég-szendvics-ebédnek való alapanyagot, bömböltetik az egyébként vicces zenéket játszó rádiót. Skandináv mércével mérve elszabadul korlát(ozhatat)lan zabolátlanság.

 

Csodálatos és imádnivaló kamaszkor.

Vannak.

Volt egy időszak, amikor sok leveletet kaptam, ami úgy kezdődött, hogy "És hogy vagy, Kriszta, milyen Norvégia? A képeid szépek, igen, de tényleg milyen?" 

Mintha akár szándék nélkül is azt kérdeznék, hogy a szépre fotosoppolt fotók mögött hol, mikor, hogyan bújik már végre elő a zaftos valóság. Esetlegesen a magány, az elveszettség, a kisebbségi érzés, a tehetetlenség, és hasonlók. Mintha várnák, hogy mikor lesz már egy kicsit rossz. 

Hát ezt a bejegyzés azoknak szól, akik nem csak a napos oldalra kíváncsiak. Már régebb óta érik bennem, de most, a legutóbbi banki ügyintézésem megadta az utolsó inspirációt. 

Tehát, mielőtt még konkrétan kérdeznéd, 

VANNAK 

koldusok

hajléktalanok

kéregetők

utcai zenészek

alkoholisták

drogosok

az utcán. 

Vannak szegények

van diszkrimináció

van kellemetlenkedő ügyintéző, akinek látszik a bőrszínén, hogy hozhatta akár otthonról is az egyenlőtlen hatalmi helyzetekkel való visszaélés biztonságérzetét

és van az a bank, ami a fent felsorolt csoportok gyűjtőhelye. Mármint bolond-elhanyagolt alkoholisták és kellemetlenkedő ügyintézők egy helyen. Hogy hogy állhat ez össze, annak a statisztikai háttérváltozóit most nem áll módomban kifejteni, még hipotetikus szinten sem. Maximum az erősen szakrasztikus megjegyzés fér bele az érzésvilágba, hogy otthon-os.

Meg még talán annyi, hogy mindezek inkább a város hitelességéről szólnak, mintsem álságosságról, hiszen az lenne gyanús, ha túl steril lenne minden. Problémák vannak mindenütt, az élet senkinek sem tökéletes, és inkább legyen a társadalomnak ez a széle is látható, mint olyan kínosan steril minden, mint ahogy mondjuk Svájcban láthattuk. 

Human Library

Körülbelül az első nap derült ki, amikor ideát szakmai munkába fogtunk, hogy van egy itteni (na jó, ausztráliából épphogycsak ideköltözött) srác, aki találkozott már valakivel, aki látott már élő könyvtár módszertannal megvalósítot foglalkozást, és onnantól fogva neki is az a vissza-visszatérő ötlete, hogy élő könyvtárat kéne szervezni itt is.

 

Remek, mondtam, mert én már csináltam is élő könyvtárat (vagy könyvtárt? nem tudom eldönteni, tegnap pont erről beszélgettünk, hogy miért is olyan bonyolult a magyar nyelvet elsajátítani, és hogy aki nem anyanyelvi beszélő, annál mindig a tárgyas ragozásnál bukik ki valami kis hiba, mert azt aztán tényleg nehéz jól használni), nem is egyszer, sőt, többféle felállásban, többféle célcsoportnak, többféle témához.

 

Úgyhogy rögtön be is illesztettük a Vállalkozások Világhetének (Global Entrepreneurship Week) a programjába: kulturális vállalkozókat hívunk majd élő könyvnek, különböző személyes-szakmai történetekkel, különbző területekről.

 

Tulajdonképpen ebben eddig nincs semmi különös.

Ami különössé teszi, az két dolog:

Az egyik, hogy ebben az esetben végre megvalósul a minden nemzetközi együttműködésre alapozó pályázatban áhított és itt-ott megszépített (neagyisten behazudott) kétoldalú tudástranszfer (értsd: én is hozok valamit, nem csak viszek haza).

 

A másik pedig, hogy miután elkészültünk az est részletes tervezésével és ránéztünk, hogy hol fogjuk hirdetni, kiket várunk résztvevőként, kiknek lehet ez valóban vonzó rendezvény, azon kellett elkezdeni izgulni, hogy hogyan limitáljuk majd az érdeklődők közül a beengedettek létszámát, hogy nehogy túltelítettség legyen (ahelyett, hogy azért lennének álmatlan éjszakáink, hogy hogy hozunk majd be egy nyitott rendezvényre elég embert, hogy ne égjünk szénné az élő könyvek előtt, és ők se érezzék, hogy nem érdekel senkit az ő személyes történetük).

 

 

Informatikusok

Előre szólok, hogy semmi újat nem fogok konstatálni a címben lehatárolt csoport sajátosságairól, működésmódjáról, életviteléről, kommunikációs stílusáról vagy ilyesmi.
Szóval aki innovációra is vágyik az élet szépségein való elmélkedésen túl, az ezt a bejegyzést szkippelheti nyugodtan.

A házban kétféle vállalkozó van: a szabadúszók és azok, akik kis csapatokban dolgoznak.
Utóbbiak közé tartoznak az infós fiúk is, akik hárman egy zene-megosztó oldalt működtetnek, amely Norvégia szinten a 2. legnépszerűbb. Tehát ez már önmagában is siker.

A másik kiinduló megállapítás, hogy a mindennapokban a napi rutinok ugyanolyanok. Főleg az ebéd. Ugyanaz a sonka, szalámi, sajt, uborka, paradicsom, vaj, majonéz, pesto, narancs- és kiwikarikák. Ugyanaz. Soha más, soha több, soha kevesebb.

És akkor lejönnek 12 körül az infósfiúk hármasban. Ketten elkészítik a minden nap geometriai pontossággal ugyanúgy kinéző szendvicsüket (sonkakaraika, rajta kicsit kisebb paradicsomkarika, rajta kicsit kisebb uborkakarika, hát nem cute?), a harmadik srác ugyanúgy előveszi az ugyanolyan dobozba csomagolt ugyanolyan salátáját. És esznek csendben, közben rövid mondatokkal beszélgetnek, vagy csak ülnek egy asztal körül és esznek csendben.

Ma megpróbáltam velük beszélgetni. Szakmai életút aspektusból természetesen, ahogy mindig is szoktam.

- És fiúk, ti hogy kezdtetek el együtt dolgozni? Barátok voltatok már régebben vagy kollégák?
- Ki ketten az egyetemre jártunk együtt. Ő nem.
- És akkor ti, hogy találkoztatok?
- Csak elkezdtünk együtt dolgozni.
- Egy másik cégnél?
- Nem. Itt.
- ... ...

Basszus. Mindig elfelejtem, hogy az informatikusok esetében nem a beszélgetés íve, hanem az információ átadása számít. 0/1 kóddal.

És mivel a legújabb társalgási alapelvem, hogy "ami nem érdekel, azt ne kérdezd meg és csak akkor kérdezz, ha tényleg érdekel", a beszélgetésünk itt véget is ért.

Mit isznak a norvégok?

Ezt a bejegyzést amarika-nak ajánlom.

És még mielőtt belekezdenék, előre leszögezem, hogy nem csak az a kérdés, hogy mit, hanem hogy hogyan.

Mindenekelőtt: Norvégiában nagyon szigorú az alkoholfogyasztás szabályozása, ennek megfelelően a nemzeti alkoholizálási kultúrából hiányzik a mértéktartás. Merugye, olyan szigorúak a külső szabályok, hogy a bensőből fakadó mércék természetes kialakulásának esélye sincs.

Hogy hogyan szigorú, arról röviden csak annyit, hogy kétlépéses életkori tiltás van (18 után ihatsz sört, 21 után töményet is, alkoholszázalékhoz kötve), másrészről csak a nemzeti alkoholboltban lehet kapni sörnél erősebb italokat (nyilván nem így hívják, de nem lehetett kihagyni ezt a ziccert), harmadrészt pedig igenigen drága.

És hogy mit isznak, arra az a válasz, hogy legfőképpen sört – mindenféle híg és nem túl jó söröcskéket, sörfesztivál alkalmával kézműves és még mindenfélébb söröket. Bort sokkal kevésbé, de ami elérhető, arra a rossz helyenként nem elég kifejezés. Isszák dobozból is, szintén drágán (a Jóisten meg az Édesapám bocsássa meg nekem, de egyszer, egy bárban, ahol nem vettem észre időben, már én is keveredtem dobozos borfogyasztásba. Tudnom kellett volna, amikor azt válaszolták a milyen boruk van - kérdésemre, hogy „fehér vagy vörös”, hogy jobb lenne mást kérni).

Nem alkoholos témában pedig kávéból a híg nagyhosszú amerikai típust (bár már hallottam néhányakat sóvárogni olasz eszpresszó után), és kólát. Sok kólát.

És most még két sztori erejéig térjünk vissza a hogyan? kérdéskörre. Egyrészt tehát, mint fentebb említettem, szigorúak a korlátozások, ezért aztán hétköznap, például egy jóleső vacsorához vagy munka utáni beszélgetéshez szóba se jöhet mondjuk egy pohár finom bor, ellenben hétvégén (egyetemisták esetében ez ugye már a csütörtöktől kezdődő napokat jelenti) uccuneki, ami belefér. Sokat költenek, hamar lerészegednek, és ótvarul néznek ki részeg állapotban. Az alkohol ára pedig két tipikus viselkedést von maga után: 1. otthon isznak buli előtt (amennyit csak bírnak), 2. akik nagy lábon szeretnek élni, azok akár hetekig spórolnak egy-egy ivós estére.

A házibuli-szokások pedig állítólag olyanok (ezt magam nem tapasztaltam, de a forrás megbízható, bár én nem igazán bírtam elhinni), hogy elmegy az ember valakinek a lakására, viszi magával bevásárlószatyorban a szupermarketben megvásárolt alkoholt, és a bevásárlószatyrot a buli alatt mindvégig magánál tartja, ugyanis csak onnan iszik. Másnak nem ad, mástól nem kap, és ami megmaradt a kis készletéből, azt a buli végeztével hazaviszi. Mint egy kis infúziós-tasakot.

A teázás nem igazán bevett, a gyümölcslékre pedig – tekintve, hogy sok érdekességet nem tapasztaltam velük – ez alkalommal nem térnék ki.

Nyelvek

Már egy ideje figyelem, ahogy az inkább-nyugdíjhoz-közeli korú, kicsit szorongós, amerikai származású (romantikus módon Norvégiába házasodott) háziasszonyunk, aki önkéntesként kezdte karrierjét, de ma már főállásban dolgozik itt, kifejezi a norvég honfitársaknak és látogatóknak, hogy nem beszéli a nyelvüket.

„Jeg snakker ikke norsk” – mondja, ami annyit jelent, hogy nem beszélek Norvégul. Erre legtöbbször azt a kedves választ kapja, rövid csend után, hogy dehogynem, ezt a mondatot is milyen tökéletesen mondtad.

A téma, ami igazán foglalkoztat ennek kapcsán, az a pillanatnyi csendben rejtezik.

Mielőtt még beszélgettem volna vele erről, az érkezésem utáni pár napban én magam gondolkodás és felkészülés nélkül, leginkább ösztönből, az „English, please!” – mondattal kezeltem ugyanezt a problémát.

Aztán amikor kicsit átgondoltam, rájöttem, hogy a különbség a kettő között annyi, hogy az ő verziója arról beszél, hogy mit nem csinál, az enyém meg arról, hogy mit szeretnék kérni ahhoz, hogy értsük egymást. Abba most nem mennék bele, hogy az egyik alá-fölérendelődést közvetít, a másik meg partnerséget, inkább a hatékonyság oldalról közelítem meg: az én verzióm után nincsen bizonytalan csönd, mivel itt mindenki beszél angolul, ezért azonnal átváltanak.

Aztán, miután ezen elkezdem elmélkedni és figyelni magam, és beindult bennem némi önvád, hogy ejnye-bejnye miért is nem akarok legalább egy mondatot megtanulni az ő nyelvükön, amikor az ő országukban élek (erről még később), szintén tudattalanul átváltottam a „Sorry, I speak only English” – verzióra, ami szintén eléri a kellő eredményt, kis udvariaskodással körítve. Addig csináltam ezt, míg egyszer egy nagyobb társaságban G, a litván származású önkéntesünk (róla szintén később) mások előtt könnyed stílusban rám pirított, hogy dehogy only, hiszen tudok még magyarul és szlovákul, értem a csehet meg kicsit spanyolul is, akkor mit mondom, hogy only. Igaza van ugyebár.

Úgyhogy mostantól vissza is váltok az eredeti és ösztönös English, please! -re. Hiszen, mint ezt korábban is tudtam, az emberek legnagyobb részének nem jelent gondot átváltani. És bár látom, hogy más ösztöndíjasok mennyire igyekeznek elsajátítani a nyelvet, nekem a kezdetek óta az van berögzülve a fejemben, hogy itt teljes mértékben el tudok boldogulni az angollal, és négy hónap alatt különben is csak akkor tudnék látványos eredményeket elérni, ha nagyon a nyelvtanulásra lennék fókuszálva. És – sajnos, vagy nem sajnos – nem erre vagyok.

Bergen Brainstorm

Egy egyetemistáknak szóló, fenti címen zajló rendezvényen vettem részt múlt hét pénteken (!) este (!).

Összejönnek a kis egyetemisták, tartanak egy rövid szessönt az innovációról, aztán egy másikat az agyunk bekapcsolásáról, aztán csoportokra oszlanak és uccu neki a kreatív problémamegoldásnak, az olyasmi kérdésekre, mintpéldául mit csináljunk itt Bergenben ezzel a rengeteg esővel, valami olyat, ami üzleti és társadalmi hasznot is hoz.

Örömteli volt látni, hogy eközött a rendezvény között és a hazai, hasonló kaliberű, egyetemi szervezésű rendezvények között nincsen fényévnyi különbség.

Lelkesek, egyetemisták, bakiznak, komolykodnak, vicceskednek, krétával írnak a táblára, tükörként használják az iphone-jukat, lelkesednek, ismerkednek, kreatívkodnak.

És kicsit kiábrándító volt azt látni, hogy (az egyébként szintén egyetemista) szerveztők SWOT meg PESTEL analízist tanítanak a résztvevőknek a kreatív folyamataikat segítendő.

Van, ami mindenütt ugyanolyan...

Kíváncsi vagyok, mikor találkozom majd a pánsípos indiánokkal.
Szerintem legkésőbb karácsonyra megérkeznek ők is.

Gimisek

Jött ma egy osztálynyi középiskolás megnézni a HUB-ot.
Először úgy gondoltam, hogy nem jövök be, amikor itt lesznek, mert a nagy nyüzsiben nem lehet majd dolgozni.
De aztán észbe kaptam, hogy hát hiszen ez a kedvenc korosztályom, másrészről meg Esemény van a házban, és ott mindenképp ott kéne lennem.

Végül találkoztam velük egy rövid időre. És hát kellemesen ért a tapasztalat, hogy a középiskolások itt is olyan széparcú, néhol unott, néhol huncut, nagynő-nagycsávó berendezkedésben játszanak, mint otthon.
És a "van-e kérdés?" kérdésre itt is azok a zavart mosolyok jönnek, mint az otthoni középiskolások körében.

Sztereotípiák megdőlése no. 1. Avagy miért is gondoltam, hogy vannak dolgok, amit csak férfiak tudnak megcsinálni?

Lehet, hogy most nem hagyományos üzemmódban vagyunk, mert egy egész várost érintő fesztivál van, és lehet, hogy a hétköznapok másképp zajlanak majd, de ez akkor is figyelemfelkeltő.

Felhúzunk egy sátrat (inkább csak sátortetőt), 4 nő (másnap látom, hogy 4 férfinak mennyivel könnyebb). Elhelyezzük ott, ahol majd a rendezvény alatt állni fog.

-          Most azt szeretném, Kriszta, ha azon gondolkodnál, hogy hogy lehet ezt a sátrat stabilizálni.

-          Szerintem hosszú szögeket kéne beverni ezekbe a lyukakba, amik a lábaknál vannak.

-          Akkor menj be a raktárba, keress hosszú szögeket és csináld meg.

Csavarokat találtam. Bevertem. Előtte kétszer jártam a raktárban. De ez irreleváns. MINDEN van ott, amit az ember el tud képzelni, leselejtezett, bolhapiacból ott maradt babakocsitól kezdve a láncfűrészig. Teljesen a cserkész-vezetőképzős élményeimet hozza elő: ha kitaláltál valamit, menj be és nézz szét a cuccok között, hogy mink van, keresd meg, amiből a leginkább (és leggyorsabban) elő tudod állítani és csináld meg. Nincs minta. Anyag van bőven.

És. Mint utóbb megtudtam (a sátor bontásakor, amikor segítségül hívtunk néhány arra hesszelő srácot, és odasúgtam a velem dolgozó német önkénteslánynak, hogy szeretek férfiakat kérni segítségül, mert akkor igazán férfinak érezhetik magukat), hogy itt Norvégiában "women do it all".