Körülbelül az első nap derült ki, amikor ideát szakmai munkába fogtunk, hogy van egy itteni (na jó, ausztráliából épphogycsak ideköltözött) srác, aki találkozott már valakivel, aki látott már élő könyvtár módszertannal megvalósítot foglalkozást, és onnantól fogva neki is az a vissza-visszatérő ötlete, hogy élő könyvtárat kéne szervezni itt is.
Remek, mondtam, mert én már csináltam is élő könyvtárat (vagy könyvtárt? nem tudom eldönteni, tegnap pont erről beszélgettünk, hogy miért is olyan bonyolult a magyar nyelvet elsajátítani, és hogy aki nem anyanyelvi beszélő, annál mindig a tárgyas ragozásnál bukik ki valami kis hiba, mert azt aztán tényleg nehéz jól használni), nem is egyszer, sőt, többféle felállásban, többféle célcsoportnak, többféle témához.
Úgyhogy rögtön be is illesztettük a Vállalkozások Világhetének (Global Entrepreneurship Week) a programjába: kulturális vállalkozókat hívunk majd élő könyvnek, különböző személyes-szakmai történetekkel, különbző területekről.
Tulajdonképpen ebben eddig nincs semmi különös.
Ami különössé teszi, az két dolog:
Az egyik, hogy ebben az esetben végre megvalósul a minden nemzetközi együttműködésre alapozó pályázatban áhított és itt-ott megszépített (neagyisten behazudott) kétoldalú tudástranszfer (értsd: én is hozok valamit, nem csak viszek haza).
A másik pedig, hogy miután elkészültünk az est részletes tervezésével és ránéztünk, hogy hol fogjuk hirdetni, kiket várunk résztvevőként, kiknek lehet ez valóban vonzó rendezvény, azon kellett elkezdeni izgulni, hogy hogyan limitáljuk majd az érdeklődők közül a beengedettek létszámát, hogy nehogy túltelítettség legyen (ahelyett, hogy azért lennének álmatlan éjszakáink, hogy hogy hozunk majd be egy nyitott rendezvényre elég embert, hogy ne égjünk szénné az élő könyvek előtt, és ők se érezzék, hogy nem érdekel senkit az ő személyes történetük).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése