Villanyszerelők

Ezt a bejegyzést családom élő és megboldogult villanyszerelő-férfitagjainak ajánlom.

 

Néhány hete tűntek fel először.

Egy magas, kifinomult, őszes-szakállas, elegáns férfi (komáromiaknak: Boráros Imrére emlékeztet leginkább), és néhány kölyök.

 

Előzetes bejelentés nélkül jöttek, létrával, szerelőcuccal, és hol csöndben, hol zajosan, kb. hetente egy-két nap erejéig, elfoglaltak maguknak valamenyi teret a házból.

A kezdetek kezdetén egy diszkrét körbevezetéssel indítottak (hát igen, különleges élmény lehet egy 350 éves faházban villanyt szerelni, mondtam bájosan a tanárnak én. Nem hatódott meg tőle).

Valami gyakorlat-szerűn vannak a srácok. Időnként magukra hagyja őket. És szerelnek a maguk pantomim-lassú, kamaszos, kedvetlen és unott, mégis ellenálhatatlanul gyönyörű stílusában.
A  szereposztás könnyen átlátható.

- Mindig legyen az egy csoportba jutó 5 srácból valaki, aki a létrán áll - hogyha bármikor megérkezne a Tanár (vagy más felnőtt), akkor lássék a munka látszata.

- Mindig legyen egy valaki, akinek kijár, hogy ül (felnőtt szemszögből nézve: fekszik) a legközelebb található ülőalkalmatosságban, és az okostelefonját bizgerálja. Miss Fészbúk nem maradhat egyedül.

- Mindig legyen egy valaki, aki nem veszi le a sapjákát. Az olyan kúl. Legtöbbször a szoborszépségű afro-srác az.

- Mindig legyen valaki, aki a csavarhúzó-szerszám-övtáskát viseli. Az olyan szexi.

 

Ma van az utolsó napjuk, úgy is néz ki a mai nap, mint egy színházi darabtemetés. Vicceskednek, fütyörésznek, elindítják a régi lemezjátszót, belehőbörögnek a mirkofonba, felfalják az egész heti diszkrét-norvég-szendvics-ebédnek való alapanyagot, bömböltetik az egyébként vicces zenéket játszó rádiót. Skandináv mércével mérve elszabadul korlát(ozhatat)lan zabolátlanság.

 

Csodálatos és imádnivaló kamaszkor.

Changemaker

„Nem foglak nagy kihívások elé állítani” – mondta, az aznapi sétánkra vonatkozóan. Majd felvitt a hegyre egy fogaskerekű-szerűséggel és felvett egy elképesztő sétatempót (értsd: én magam gyorsan gyalogolok, általában oda kell figyelnem, ha lassan akarok sétálni, de ez a tempó számomra is egészen követhetetlen volt).

Szóval felvitt a hegyre, megmutatta a várost felülről, és feltette a kérdést: „nos, mivel akarod kezdeni itt a HUB-ban?”. Mivel mindig és mindenhol elsősorban a vezető, az alapító, a mozgatóember érdekel, azt feleltem, „Veled. A te történeteddel.”

Elmesélte. Hogy tipikus-e, nem tudom, de gyanús, hogy a nagy történetek háttérképlete valami hasonló elemekből áll össze, mint az övé:

• Egy dániai egyetem leaderhip-kurzusa („ahol szinte folyamatosan a komfortzónánkon kívülre tessékeltek bennünket”)
• Egy kis külföld, majd egy nagy hazatérés

• Két zseniális ötlet vastag könyv-formában megírt üzleti terve, valamint az ezek fogadtatásából és a vélt vagy valós kulcsszereplők (önkormányzati döntéshozók, vállalatok, üzletemberek, szakpolitikusok stb.) megkereséséből fakadó frusztráció

• Egy véletlen találkozás (valakivel, aki hallott már a HUB-ról)

• Egy nagy ugrás a semmibe

• Néhány folyamatos bizonytalanságban eltöltött év

• Mérhetetlen nagy hit, hogy a világnak éppen erre van szüksége

• És rengeteg kapcsolatépítés.

• Kérdeztem, mennyi ideig akarja még ezt csinálni. Két évet ad magának, azt mondja. Állítólag 5 év körül jön egy nagy krízis. Persze nem tudja elképzelni, hogy mi mást csinálna, ha nem ezt.

• Magánélete nincs.

• Nem ismer lehetetlent.

• Fáradt. És túlterhelt. Szinte folyamatosan.

 Ez a képlet? Vagy ezek valamilyen kombinációja? Meglátjuk.