Fényév távolság

Prológus: Ezt a bejegyzést azért írom, hátha valaki a jelenlegi, vagy mindenkori külföldi ösztöndíjasok közül megélte már ezt a lelkiállapotot és tud valami okosat/megnyugtatót/együttérzőt/előrevivőt mondani.

Öt hét múlva haza fogok menni. És – bár még azt válaszolom a hogyvagy-kérdésre, hogy nagyon jól, kicsattanóan, kiválóan és fantasztikusan – a háttérben egészen alattomosan átjár annak a szorongása, hogy utána mi lesz.

Írom a záróbeszámolót arról, hogy mit és hogyan lehet az itteni tapasztalataimból majd otthon adaptálni. Közben írom azokat a pályázatokat is, amelyek majd a hazatérésem utáni életben munkát fognak hozni, meg pénzt, meg világmegváltást. Az itteni inspiráló környezetnek és a mentális kipihentségnek hála jobbnál jobb ötleteim vannak a vállalkozásalapításra.

Közben néha olvasok híreket, beszélek a szüleimmel, meg az otthoni kollégáimmal. És mindezekből nagyon hamar és nagyon gyakran kiderül, hogy otthon a helyzet rossz, és egyre kilátástalanabb. Magyarországon a diktatúra-közeli állapotok miatt, Szlovákiában meg a kisebbségi jogok megállíthatatlan nyirbálása miatt. Se hit, se pénz, se fizetőképes kereslet nincs egyik országban sem.

Az egyik itteni, de persze hogy nem norvég barátom egy nagyon váratlan, intim hangvételű beszélgetésben őszinte szívvel felsóhajt, hogy ide kéne költöznöm állandóra. Először mondom neki, hogy igen, tudom, igaza van, meg hogy a tulajdon apám is ezt mondogatja heti rendszerességgel, aztán leellenőrzöm magamban odabent, hogy még mindig él a javíthatatlan lokálpatriotizmusom, mely szerint valószínűsíthető, hogy a legboldogabb azon a helyen tudok lenni, ahol születtem, vagy hát annak a jól belátható környékén. És hogy az alap hozzáállásom az, hogyha valami nem tetszik, akkor átalakítjuk, és nem pedig elszaladunk. De lehet, hogy nincs igazam (evolúciósan) és a modellprojekt-tervek helyett inkább evakuációs terveket kéne készíteni, hiszen az állatvilág bizonyos fajaiban is megvan az ösztön, hogy olyan területekre vándorol, ahol jobb életkörülményeket talál, talán az emberi életösztön is ezt kívánja, csak a nemzeti mártírkodás tart vissza, amire egyáltalán nem éri meg hallgatni?

Most érzem először, hogy a kontraszt akkora a jelenlegi életterem és a közeljövőm élettere között, hogy hatalmas szorongással párosul a missziós tudat, és egyelőre nem találom, hogy ennek az energiáját hogyan tudnám az elrugaszkodáshoz szükséges lendületté transzformálni.

Aki tudja, kérem, segítsen!