fagyos. de otthonos.

Elsőre nem is jutott eszembe, hogy honnan vésődött be a génállományba az igazság, mely szerint "a hétfő a leghidegebb munkahelyi nap (mert egész hétvégén nem működött a fűtés)", amikor tegnap reggel ösztönösen a legeslegmelegebb elérhető pulcsi után kutakodtam az 5 négyzetméteres szobámban.

 

Aztán rájöttem. A Küldőszervezet (szintén ösztönösen) már évek óta készített fel Életem Skandináv Ösztöndíjára a hosszú hónapokon át tartó, fűtés nélküli és működésképtelen kazánok tövében átvészelt telekkel, amikor az egyébként friss és üde, egészségtől és libidótól kicsattanó koleginákkal, megbeszélés nélkül, vicces cuccokba burkolt forróvizes palackokat adtunk egymásnak karácsonyi ajándékba.

 

Aztán az is eszembe jutott, amikor a drága Ágnes, szintén kolléganő, azt kérdezte ideérkezésem után néhány héttel nappal, hogy "és sokat kell fáznod, Kriszta?" Hogy azt kellett volna mondanom, hogy MÉG nem.

 

Mert azóta az igazi hideg is megérkezett.

 

Vasárnap fölmentem a Stoltzekleivenre, amit röviden úgy jellemeznék, mint az itteni túrázók kedves extrémsport-helyszínét (800 lépcső, 315 m szint, 1 km hossz, amelyen a férfi rekorderek 8 perc, a nők meg alig több, mint 10 perc alatt szaladnak föl. Az átlagos női idő 20 és 30 perc között mozog, az enyémet nem mondom el, saját mércével mérve közepes: elég gyors a néhány alkalommal elért hányinger-határhoz és elég lassú ahhoz, hogy még mindig úgy érezzem, hogy sorra suhannak el mellettem a fütyörésző hetven plusszos norvég bácsik).

Szeretem ezt az utat, mert mindig végig lehet vele élni ugyanazt: az első egyharmadban a nemhiszemel-érzést, aztán a küzdelmet azzal, hogy most már visszafelé nem érdemes fordulni (hiszen a magas lépcsők lefelé sokkal térd-gyilkosabbak, mint fölfelé), hogy lassan ismerem minden egyes pontját, aztán a felétől fölfelé azt a módosult tudatállapotot, hogy semmire sem emlékszem a legutóbbi alkalomból, majd pedig azt, hogy most már közel a vége, úgyhogy csak gyorsítani érdemes.

 

A gyönyörű és lányos világlegjobb túrabakancsom egyetlen rossz tulajdonsága, hogy csúszik. Ez alkalommal duplán csúszott, mert odafönt már fagyott, mire fölértem. A ragyogyó napsütésben szikrázó egyszerre zúzmarás és vadzöld mohák gyönyörűek. A pocsolyákon tükröződő vékony jégréteg meghatóan szép. A közelgő télre, karácsonyra, hazautazásra emlékeztet. Még jó, hogy a káprázatos városkép látványa visszahúz az itt-és-mostba.

 

 

 

 

 

Szóval a tél bekopogtatott. A deres mohák folytatásaként hétfő reggeli csúszós járda, egész napos munkahelyi fagyoskodás és kedd délelőtti pimasz jégeső érkezett.

Villanyszerelők

Ezt a bejegyzést családom élő és megboldogult villanyszerelő-férfitagjainak ajánlom.

 

Néhány hete tűntek fel először.

Egy magas, kifinomult, őszes-szakállas, elegáns férfi (komáromiaknak: Boráros Imrére emlékeztet leginkább), és néhány kölyök.

 

Előzetes bejelentés nélkül jöttek, létrával, szerelőcuccal, és hol csöndben, hol zajosan, kb. hetente egy-két nap erejéig, elfoglaltak maguknak valamenyi teret a házból.

A kezdetek kezdetén egy diszkrét körbevezetéssel indítottak (hát igen, különleges élmény lehet egy 350 éves faházban villanyt szerelni, mondtam bájosan a tanárnak én. Nem hatódott meg tőle).

Valami gyakorlat-szerűn vannak a srácok. Időnként magukra hagyja őket. És szerelnek a maguk pantomim-lassú, kamaszos, kedvetlen és unott, mégis ellenálhatatlanul gyönyörű stílusában.
A  szereposztás könnyen átlátható.

- Mindig legyen az egy csoportba jutó 5 srácból valaki, aki a létrán áll - hogyha bármikor megérkezne a Tanár (vagy más felnőtt), akkor lássék a munka látszata.

- Mindig legyen egy valaki, akinek kijár, hogy ül (felnőtt szemszögből nézve: fekszik) a legközelebb található ülőalkalmatosságban, és az okostelefonját bizgerálja. Miss Fészbúk nem maradhat egyedül.

- Mindig legyen egy valaki, aki nem veszi le a sapjákát. Az olyan kúl. Legtöbbször a szoborszépségű afro-srác az.

- Mindig legyen valaki, aki a csavarhúzó-szerszám-övtáskát viseli. Az olyan szexi.

 

Ma van az utolsó napjuk, úgy is néz ki a mai nap, mint egy színházi darabtemetés. Vicceskednek, fütyörésznek, elindítják a régi lemezjátszót, belehőbörögnek a mirkofonba, felfalják az egész heti diszkrét-norvég-szendvics-ebédnek való alapanyagot, bömböltetik az egyébként vicces zenéket játszó rádiót. Skandináv mércével mérve elszabadul korlát(ozhatat)lan zabolátlanság.

 

Csodálatos és imádnivaló kamaszkor.

Izland utóhatás 1

Izlandról még rengeteg mondanivalóm van, amelyek itt-ott hömpölyögnek, érnek, keresik az útjukat.
De addig is, íme az egyik legnagyobb engem ért hatás legkézzelfoghatóbb eredménye.
Tanja interjúja, amelyet az utolsó nap készített velem.
Gyönyörű találkozás volt a kettőnké, és ez a beszélgetés rengeteg új lendületet adott a saját útkeresésemben is. Hálás vagyok érte.

BejegyzésStartupwithpurpose által

Izland szakmai1 - Képrentvény!

EREDMÉNYHIRDETÉS!

örömmel zárom le az alábbi bejegyzésben zajlott rejtvényt. Köszönöm szépen mindenkinek, aki hozzászólt. A kommentek elképesztő nagy értéket képviselnek az önnön lelki tartalmait kirakó blogger számára, ezt jobb, ha minden olvasó tudja. 

Köszönöm a játékos kedveteket is, remélem, hogy lesz még ilyen alkalom. 

Két helyes megfejtés érkezett, az utolsó kettő! Akiknek ezúton is gratulálok :)

A sorsolást teljesen legális módon folytattuk le, egy majdnem-közjegyző jelenlétében, amelyet a győztes kilétével együtt az alábbi fotódokumentáció igazol (a kéz Cheryl keze, aki a győztest kihúzta):

A sorsolást tehát Molnár Ottó nyerte, 

nyereménye egy autentikus norvég dizájn rénszarvasos hőmérő. 

A helyes sorrend pedig a képek szerint az alábbi (katt a linkekre körülnézés céljából): 

1. Árdís Ármansdóttir (Izland), az Innovation Iceland munkatársa - ő volt az első izlandi, aki társadalmi vállalkozás témából írta a master-tézisét. Módszertanilag nagyon korrekt írás, szimpatikus megközelítéssel, ajánlom. Most társadalmi innovációs témákkal foglalkozik. 

2. Tanja Worlab-Ryan (eredetileg Dél-Afrika), a társadalmi vállalkozás-téma jelenlegi legaktívabb úttörője. A Social Enterprise Iceland és a Startup with Purpose működtetője, utóbbi blogot kimondottan ajánlom, igényes, szép és elgondolkodtató írások vannak ott. 

3. Bala Kamallakharan (eredetileg India), a Startup Iceland összehozója, befektető, vállalkozó, mentor, közösségszervező, tulajdonos, ügyvezető, blogger, hálózatépítő. Mozgalmár-esélyes és nagy szerephalmozó. A blogját neki is érdemes nézegetni, az unconference módszertan pedig a nagycsoportos módszerek új sztárjelöltje. 

4. Elizes Liaise (eredetileg Malajzia), a JCI Iceland tavalyi elnöke (évenkénti rotáció van náluk), ahol fiatalok aktív állapolgárságát igyekszenek előhívni. Ezen felül CSR témákban extra-elhivatott, és tekintve, hogy ez a téma Izlandon még teljesen úgy, valószínűleg ő lesz a téma egyik úttörője.

5. Amal Tamimi (eredetileg Palesztína), a Equality Center jelenlegi vezetője, ahol az Iznalndra érkező külföldiek és menekültek társadalmi integrációját igyekszenek segíteni. 33 évesen menekült 5 gyerekkel Palesztínából Izlandra, majd a takarítástól eljutott az egyetemi végzettségig, és ott sem állt meg, hanem ő lett az első nő Izlandon, aki bekerült a parlamentbe. Életrajzi regényét a napokban adják ki. 

Hátszóval ezekkel az "izlandiakkal" találkoztam. Részletesebben róluk hamarosan. 

Sokféleképpen, szántalan szűrőn át lehetne elmesélni mindazt, amivel a múlt héten találkoztam Izlandból.

Kezdjük talán azzal, hogy hányféle arcát mutatta nekem az ambivalenciák földje.
Mindezt rejtvény formájában.

Alább látható mindenki, akivel szakmai találkozóim során megismerkedtem. A képek alatt pedig felsorolom az egyes szereplők származási országát és ügyét, amivel foglalkozik.
A feladat: összerakni a sorrendet, ki kicsoda?

A helyes megfejtők között kisorsolunk egy személyre szabott ajándékot a HUB szomszédságában lévő vicces dizájnboltból.

Jöjjenek tehát a kedves arcok:

És a „névjegyek”:

• Malajzia, aktív állampolgárság, CSR
• India, startup-közösségek
• Dél-Afrika, társadalmi vállalkozások
• Izland, társadalmi innováció
• Palesztína, társadalmi integráció

A megfejtéseket kommentben várom jövő hétfőig. Sorsolás október 28-án este.

Vannak.

Volt egy időszak, amikor sok leveletet kaptam, ami úgy kezdődött, hogy "És hogy vagy, Kriszta, milyen Norvégia? A képeid szépek, igen, de tényleg milyen?" 

Mintha akár szándék nélkül is azt kérdeznék, hogy a szépre fotosoppolt fotók mögött hol, mikor, hogyan bújik már végre elő a zaftos valóság. Esetlegesen a magány, az elveszettség, a kisebbségi érzés, a tehetetlenség, és hasonlók. Mintha várnák, hogy mikor lesz már egy kicsit rossz. 

Hát ezt a bejegyzés azoknak szól, akik nem csak a napos oldalra kíváncsiak. Már régebb óta érik bennem, de most, a legutóbbi banki ügyintézésem megadta az utolsó inspirációt. 

Tehát, mielőtt még konkrétan kérdeznéd, 

VANNAK 

koldusok

hajléktalanok

kéregetők

utcai zenészek

alkoholisták

drogosok

az utcán. 

Vannak szegények

van diszkrimináció

van kellemetlenkedő ügyintéző, akinek látszik a bőrszínén, hogy hozhatta akár otthonról is az egyenlőtlen hatalmi helyzetekkel való visszaélés biztonságérzetét

és van az a bank, ami a fent felsorolt csoportok gyűjtőhelye. Mármint bolond-elhanyagolt alkoholisták és kellemetlenkedő ügyintézők egy helyen. Hogy hogy állhat ez össze, annak a statisztikai háttérváltozóit most nem áll módomban kifejteni, még hipotetikus szinten sem. Maximum az erősen szakrasztikus megjegyzés fér bele az érzésvilágba, hogy otthon-os.

Meg még talán annyi, hogy mindezek inkább a város hitelességéről szólnak, mintsem álságosságról, hiszen az lenne gyanús, ha túl steril lenne minden. Problémák vannak mindenütt, az élet senkinek sem tökéletes, és inkább legyen a társadalomnak ez a széle is látható, mint olyan kínosan steril minden, mint ahogy mondjuk Svájcban láthattuk. 

Örménylány

Amikor a kilátóban odajött hozzám, hogy készítsek róla egy képet, épp nagyon el voltam merülve a gondolataimban. Egész héten ez volt az első nap, hogy nem ömlött az eső, így a délutáni Grieg-akadémiás komolyzenekoncert után rögtön feljöttem a belváros kéznél levő kilátójába. Amolyan életértelme-meditálós magányos szabadtéri sétának szántam ezt az időt, de egyáltalán nem bánom, hogy másképp alakult.

A kettő, illetve újrakezdés után négy fotó elkészültével rákérdezek, honnan jött, bár nejlonszatyros turistának tűnt, és a nejlonszatyros turistáktól mindig összefacsarodik a szivem (bár most nálam is van egy, mert az aktuál rendezvényünk plakátjait cipelem magammal). Örményországból, mondja, és olyan nagyon, összetéveszthetetlenül érzem a szavai mögül a szomorúság, magány, másravágyás, de legfőképpen az egyedüllét belső hangjait. Még négy-öt napig marad itt, és egy kicsit sem akar visszamenni Jerevánba. Megosztom vele saját örmény érintettségeimet, aztán elindulunk, mert mostanában már hamar sötétedik. Sétálunk, elviszem a tavakhoz, ahol még sosem volt, mióta itt van, és fotózom tovább, mert mondja, hogy nem készült sok kép róla, amióta itt van (csak egy hónapja jött). És egyrészt kell a „bizonyíték”, hogy tényleg itt volt, másrészt látszik, hogy őrült elszántsággal akar valamit hazavinni mindebből, ami itt van, hogy legszívesebben a bőre alá is fényképeket szuszakolna, és a sejtjei legmélyebb rétegébe írná be, amit itt kapott. Biológus. Azt mondja, nehezen van az angollal, alig volt bátorsága idejönni, és később valahogy megkérdezem, vallásos-e, mire azt mondja, hogy biológusként csak olyanokban tud hinni, amit látott, szagolt, hallott, érintett. Ránk sötétedik, és fotózom őt, még, még, még. A képeken döbbenetmód látszik, hogy hogyan alakul közöttünk a kapcsolat (ebben egyébként is nagyon hiszek, hogy a fényeken kívül a fotós és az alany közötti kapcsolat tud legszebben rajzolni). Ujjongóan boldog és hálálkodik, hogy együtt sétálunk, mert egyedül unalmas, nincs kivel megosztani. Legutóbb, azt hiszem, Jerseyben hallottam ezt a lengyel au-pair barátnőmtől, akit ugyanez a kozmikus elvágyódás lengett körül. Szép ez a szó: share. Együtt sétálva ezzel a szomorkás búcsúhangulattal, valahogy egyre nő bennem a vágy, hogy hozzájáruljak a szép búcsúzásához. Mert érzem, hogy megérdemli.

Amikor elbúcsúzunk, megöleljük egymást, én megígérem (magamnak), hogy hamarosan elutazom Örményországba, mert érzem belülről, hogy ez kell. Ő meg megígérni, hogy várni fog.

És juteszembe, nekem hamarosan itt a felezőbuli. Éljek jól az idővel…

VéletlenMagyar

"A blogot továbbra is nyomjad, mert imádjuk" - nyilatkozta tegnap egyik kedves olvasóm.

Úgyhogy, addig is, amíg az Izland-játék (és az ehhez kapcsolódó hírzárlat) zajlik, és magam is rendezgetem az ottani élményeimet, következzék egy aprókedves színesség egy újabb véletlen magyar találkozásról.

Izlandról hazatérve, a reptéri buszon ücsörögve, először is az okozta a legnagyobb meglepetés, hogy

1. Bergenben vannak fák.

2. Gyönyörűek és színesek.

Nem mintha ezt eddig nem vettem volna észre, de az izlandi tájképből annyira hiányoztak ezek (mert ott csak a rengeteg vulkáni kőzet van meg egy-két kisebb bozót), hogy "hazatérve" egészen ujjongásig megtelített az egyébként jól ismert erdők látványa.

 

Le is szálltam a buszról kicsit hamarabb, hogy kóvályogjak egyet a kedvenc városközponti részeken, útba ejtve az egyik szupermarketet is (mert érthető módon nem volt otthon kaja).

Állok merengve, kicsit fáradtan a joghurtos hűtő előtt, mire hallom háturól, hogy "jó, így már elég lesz". Összetéveszthetetlen magyarsággal. Túlverekedtem a dulpa-kultúrsokkon, folytattam a vásárlást, mondván, hogy igen, Bergen, amúgy is tele van magyarokkal (legutóbb az étteremben a pincér is magyarul szolgált ki minket).

Tovább folytatva a vásárlást állom a szerelősrác tetőtől-talpig végignéző tekintetét (ezzel a jelenettel akár a balkánon is lehetnénk), majd kicsit később úgy alakul, hogy akkor kell épp kivennem a hűtőből valamit, amikor ő áll fent a létrán és fúr, a másik meg alul biztosítja. Kicsit várok, megpróbálom kinyitni az ajtót, látom, hogy beakad a létrába, erre ők sürgetetten igyekszenek arrébb menni.

Szólok, hogy nem gond, meg tudom várni.

Erre meglepődnek.

Áthelyezik a létrát.

Megköszönöm

Mondják, hogy szívesen.

Aztán egy akkora mosoly ragyogja be a létra tetejéről a teret, hogy a mellettünk lévő fagyasztott halak mind kiolvadnak.

Szeretem. Ezt szeretem. Amikor nem nyálaskodunk, nem udvariaskodunk, nem kérdezünk olyasmit, ami nem érdekel. Csak észrevesszük egymást, azon a nyelven kommunikálunk, ami a közös, és aztán folytatjuk tovább az ezzel megszépült napunkat.